Esztergom Évlapjai 2000

HORVÁTHY Péter: Egy lokálpatrióta esztergomi „euro-polgár" vallomásából (Nagyfalusi Tibor interjúja Horváthy Péterrel)

az útlevelembe: „Érvényes január 5-től 10-éig, kizárólag a bonni egyetemen való diszkusszió céljából." Francia tartózkodási engedélyt maximum három hónapra kaptam. Állampolgársági kérvényemre nem jött válasz. Sikerült fél évvel meghosszabbíttatni az állásomat. 1984 nyarán ez is lejárt; Írországban, a dublini Institue of Advanced Studiesban kaptam egy ösztöndíjat. Mennem kellett, de úgy, hogy közben maradjak is. Ez hogyan lehetséges? Bejáróként-, három hónap alatt épp annyit sikerült összespórolnom, amennyibe a Dublin - Marseille út - légvonalban úgy 2000 km - kerül. Két-három hét, míg Marseille-ben újabb kiutazó vízumot adtak; addig a nudista strandon sátoroztam. Télen a nudista strand olyan volt, mint egy klub. Mindig ugyanazok a marginális figurák: egy buzi páros, Elenio, a fázós spanyol-polgárháborús menekült. Egy világháborús osztrák partizán, aki titkos járatot mutat a sziklafalban. Meredek, veszélyes, de fele idő alatt ér föl rajta az ember. Szomorúan búcsúzik egy csokoládébarna nő, aki három éve munkanélküli, de segélyt csak úgy kap, ha - a forma kedvéért - föliratkozik a listára, hogy munkát keres. Irtózatos pechje van: fölvették a Postához, most mehet Párizsba, dolgozni! Reggel korán fölgyalogolok a Fizikai Kutatóintézetbe, lezuhanyozok, megreggelizek. Mire megjönnek a többiek, már fizikusi álruhában cseterem, azaz csűröm-csavarom a formulákat. Munka után kislisszoltam a hátsó ajtón; míg a kollegáim a közlekedési dugóban szívják a benzingőzt, addig én a világ legszebb táján barangolok! Alkonyodik, mire leérek a partra. Kiürül a strand; a vízparti köveken sirályok sétálnak. A sziklafal közepén verem föl a sátrat, 30 méter magasan, egy nagy pinea árnyékában. A sátor mellett pár kaktusz; az egyik virágzik. Besötétedik; egy halászhajó pöfög az öbölben, kiveti a hálóját. Béke borul rám. (De pisiléskor résen kell lenni, le ne zuhanjak félálomban!) Megjön a rózsásujjú hajnal: halvány pasztellcsíkok festik a szemközti sziklafalat. Újra jön az esti halászhajó, beszedni a hálóját. Aztán erősödik a fény, pirosodik a rózsaszín, erősödik a sárga. Szikrázik a fehér szikla a napfényben. Első-második éjjel még boldog vagyok: végre kialhatom magam! De rövidesen túl hosszú lesz az éjszaka; szenek egy kemping gázlámpát, és a sátram előtt levelet, feljegyzéseket, emlékeket írogatok. Most ráérek... Mindenszentekre megtelik a Calanques, ellepik a sziklamászók. Van, aki Bruxelles-ből jön, egy hosszú hétvégére! Egy milánói csoport is jön; együtt mászunk egy szomszéd calanques-ban. Van egy hitvány gumicsónakjuk. Elkérem: ma van a 33. születésnapom, hadd evezzek vele „haza": csak tíz kilométer a part mentén! A csónak olyan pici, csak kuporogni lehet benne, ülni nem. Az evező, mint egy gyufaszál. Strandra való ez, nem tengerre! Kiérek a nyílt vízre. Egy hullám felkapja a lélekvesztőt és megforgatja. Letoccsanok; a ladik félig megtelik vízzel. Mivel merjem? Csak egy műanyag vizesüveg van nálam; az ivóvizet kiöntöm, az üveg nyakát bicskával levágom, azzal kanalazom. Három-négy métert, ha megyek, mikor jön a következő hullám, és 311