Esztergom Évlapjai 2000

LEEL-ŐSSY Lóránt: Balassi Bálint pszicho biográfiája

egyébként nem is, a férfiassága után." De nem ezt teszi, hanem garázdálkodik, sőt rabol. Végül ismét Lengyelországba menekül. Végig olvasva 29 válogatott versét, akkor kitűnik a „Sápolódás.": „Szerelem-gyúlasztó, szentséges Cupido, mondd hát, mint leljem kedvét? Monda: Mind holtodig maradj meg ebben így, amint imádod képét: Rá felelek s megládd, hogy még hozzá fogad, noha tűle most elvét." Egy másik vers - „Mint a Salamandra.": „Engemet régulta sokféle kénokban tartó én édes szívem, Hozzád kiált lelkem sírván keservesen, mert gyötrődik sokképen, Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen kegyetlen!" Folytathatnánk ezt a plátói vágyakozást szinte minden vers idézeteivel, mert tele vannak ilyen panaszokkal. Az ambivalencia a reneszánsz emberének szerelmi életére szintén jellemző volt, tehát nem volt kóros az, hogy az epekedés mellett bőven voltak testi kapcsolatai könnyűvérű hölgyekkel. A mai fiatalok ezt az „ambivalens" szerelmi és/vagy sexuális életstílust nem nagyon érthetik. Az igazi kellemes, népies, a természetet gyönyörűen ábrázoló virágénekei fejezik ki az ellenpólust, a megnyugvó lelkiállapotot. Ezeket a verseit valószínűleg akkor írhatta, amikor boldog volt a szerelmi élete. Hangulatát tehát egyrészt a nőkhöz fűződő kapcsolatának pozitív vagy negatív állása, másrészt az állandóan meglévő peres ügyeinek a helyzete befolyásolta. Kétségtelen az, hogy Balassi minden kalandja ellenére vágyakozott a meleg családi élet iránt, de azt nem tudta elérni, mert „vérfertőzőnek" is tartották és még a gyermekét is „elvitatták" tőle. Az apai „örökség" mellett részben szintén a korszellem rovására írhatjuk a vagyonszerzési hajlamot is, ami rengeteg energiáját felemésztette. Gondoljuk el, hogy mennyi szép verset írhatott volna még, ha nem szerkeszti sok oldalas leveleit, beadványait, amelyeket Eckhardt szórói-szóra leközölt. Ezekből viszont igazolva látjuk, hogy hat nyelven beszélő, zeneileg is művelt, a jogban is járatos ember volt, ami hasonlóvá tette a Mediciek udvarában élő legműveltebb főkhöz. Egy ilyen nagy vagyonhoz, szórakozásokhoz szokott embernek végső csapást jelentett, hogy csak a Végles nevű vár maradt a pereskedés végén, amit a régi jó magyar szokás szerint az a jelmondat vezérelt, hogy: „De a jussát nem hagyja." Egyesek szerint a sok-sok veszteség is indukálta hazafiassága mellett azt, hogy beállt az esztergomi ostromlók közé. Szintén a korára jellemző lelki tünet volt a bűn és bűnbocsánat közötti vergődés. Ebből fakadtak szép „istenes" versei. „Bocsásd meg Úristen" ...ifjúságomnak vétkét, Sok hitetlenségét, undok fertelmességét: Töröld el rútságát, Minden álnokságát, Könnyebbíts lelkem terhét,..." Kosztolányi Dezső, aki elemezte személyiségét is, elhűlve kérdezte: „Kicsoda ez a végvári harcos, kicsoda ez az epekedő szerelmes, kicsoda ez a gyanús bajkeverő, kicsoda ez az izzó lantos, kicsoda ez a harácsoló hozományvadász, kicsoda ez az örök kamasz tréfamester, kicsoda ez a dölyfös, telhetetlen, sápoló, úrhatnám útonálló, aki basább a basánál, kicsoda ez az őrült ?" Az erkölcs a kor függvénye. Ami tegnap erkölcsös volt, az ma erkölcstelen lehet s fordítva is. Röviden válaszolhatunk: A középkor és reneszánsz határán úr, művész, költő és katona volt, mint kortársai: Shakespeare, Rabelais, Cellini. 24