Esztergom Évlapjai 1988

Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után

ténetet, nemzeti műemlékeinket s műveltségtörténetünket reconstruálni. Nem nemzeties nagyzás, nem tudákos ósdiaskodás vezetett ebben, hanem az erős meggyőződés, hogy ezáltal a nemzeti műtörekvéseknek történeti alapját megvethessük" — vallotta megnyitóbeszédében, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat elnökévé választásakor. (4.) E beszéd további részéből kitűnik, hogy az esztergomi program még 1880-ban sem vesztett aktualitásából. Az eltelt 13 esztendő alatt sem sikerült olyan alapvető kérdéseket megoldani mint a művészek teljes foglalkoztatása, műkereskedelem kialakítása, a művészképzés hazai megteremtése. Ipolyi a változtatást a verseny kibontakoztatásában, állami és egyházi megbizatások pályázati úton történő meghirdetésében és elbírálásában, a társulat által rendszeresen szervezett országos és nemzetközi kiállításokban látta. A társulat gazdasági helyzetének javítását is szem előtt tartandó, már elnökségének első évében bejelentette, hogy műlapok kiadása végett olyan történelmi témák színvázlatára hirdetnek pályázatot, mely az irodalom, a népi élet és a mondák körére is kibővül. Egyéb pénzügyi források hiányában, a maga részéről évi 500 forintot ajánlott fel egy egyházfestészeti pályadíj alapítására. „. . . történeti és egyházfestészetünket emelnünk kell, hogy vele méltó nemzeti iskolát, ezzel pedig magasabb, nemzeti műveltségi életet alkossunk. Ezért tartjuk fenn egyházi és történetfestészeti pályázatainkat, ez indokolja azok nemzeti ethikai jelentőségét." (5.) E sorokból kirajzolódik Ipolyinak a művészetről és annak feladatairól alkotott felfogása. A festészetet minden más képzőművészeti műfajjal szemben előnyben részesíti, s annak stílusteremtő erejében látta a nemzeti művészet kialakulásának feltételét. A művészet társadalomformáló szerepét felismerve, a nemzeti stílus megteremtését etikai alapokra állítja, s hangsúlyozza a művész felelősségét a társadalommal — a nemzettel — szemben. (6.) A XIX. század első évtizedeiben Európa szerte uralomra jutó klaszszicizmus — az antik művészet irányelveinek megfelelően — a tiszta formák és arányok túlhangsúlyozásával kiemelte az építészetet hagyományos stílusszervező szerepköréből. Természet és architektúra kapcsolata oly mértékben kötötte le az alkotók figyelmét, hogy a díszítőművészetek háttérbe szorultak. A klasszicizmus harmóniakeresése anyag és forma közt száműzte a falakról a festészetet, s az — kiszakadva hagyományos architektónikus közegéből — önálló utakat keresett. Így válhatott a klasszicizmus ellenében fellépő romantika iránymutató vezető műfajává. A díszítőművészetek különválásával nemcsak egy korra jellemző stílusegység lehetősége szűnt meg, hanem megváltozott a művész társadalmi szerepe is. Az egyéni alkotószabadság eszménye találkozott a forradalmak szabadságvágyával, s ez a festészetet az irodalomhoz hasonló feladatok elé állította. Míg a klasszicizmus legnagyobb hatású hazai szószólója, Kazinczy, Goethevei együtt hirdethette, hogy „a szép mesterségek célje nem haszon, hanem gyönyörködtetés", s a művészi alkotás öröme a „rajtadolgozás", s szép mindaz, ami az idealizáló klasszikus művészettel kapcsolatos, mégha utánzás is, — addig Henszlmann Imre, az első magyar művészetelméleti munka írója már a romantika jegyében a művész egyéni teremtő erejére apellál, amikor antik és idegen művek másolása helyett önálló nemzeti művészet megteremtésére buzdít: „...minden jó 12