Esztergom évlapjai 1985 (Esztergom ipartörténete)
MÁSODIK RÉSZ - I. fejezet: Ezer esztendő öröksége - „Míg Esztergom panaszkodik és szaval, a többiek előre haladnak." (1848-1919)
kiépülő polgári közigazgatás ellen. Arzenáljukban a tisztikar lemondása, tiltakozó feliratok szerkesztése a legfőbb eszközök, de Esztergom városa 1861-ben pl. Kossuthot és Klapkát is jelölte országgyűlési küldöttként. Mivel a Habsburg-ház - jól felfogott gazdasági és politikai érdekeitől vezérelve - támogatta a földesúri osztályt, a mi nemeseink is gyakran készek voltak a kompromisszumra. Az 1860. évi feliratukban pl., miközben ékes szavakkal követelik a nemzet adómegadási országgyűlési jogát, kifejtik, hogy „alkotmányos ösvényen, a szeretet szalagján könynyen vagyunk kezelhetőek". 5 5 Vétenénk a történelmi igazság ellen, ha egyoldalúan csak negatív színben tüntetnénk fel Esztergom város és vármegyéje egyházi és világi vezetőit, ök is aktív részesei voltak annak a nemzeti ellenállásnak, amely a kiegyezéshez, a magyar nemzeti állam és a magyar kapitalizmus kibontakozásához vezetett. Bár tevékenységük számos kibékíthetetlen ellentmondást szült, és máig is helyrehozhatatlan torzulásokat hagyott maga után, gyakorlatilag mégis része volt a fejlődésnek. Különösen Esztergom város fejlődésében érzékelhetjük ezeket az ellentmondásokat, torzulásokat. Ebben „az esztergomi légkörben" csak erős polgárság tudott volna komoly gazdasági áttörést végrehajtani, ahogyan ez az áttörés, ha késve is, a dorogi medencében (a külső, főleg külföldi tőke segítségével) bekövetkezett. Esztergomnak erős polgársága — láttuk — nem volt már a reformkorban sem, és most sem alakulhatott ki. A város egyházi és világi urai pedig szinte az első világháborúig meg tudták akadályozni, hogy ide külső tőke betegye a lábát. A céhes, majd a szabad kisipart állították védőbástyául a próbálkozó nagytőkével szemben. Vaszary Kolos prímás fogalmazta meg (1891-ben) nagyon világosan ezt a politikát: „... Esztergom felvirágzásán kell mindnyájunknak munkálkodni. . . Emelni akarom a várost nemcsak anyagilag, hanem szellemileg is, mert azt akarom, hogy Esztergom, mint egykor a kereszténységnek, úgy most a magyarnak végvára legyen!..." 5 6 Igy a kapitalizmus csak „a kertek alatt", a helyi kisárutermelők lassú differenciálódásának klasszikus útján lopakodhatott be Esztergomba. A katolikus céhek emlőin nevelkedett esztergomi polgárság jó része komolyan vette, hogy az ősi szabad királyi városban, a „magyar Bethlehemben" az „egyesüljünk, művelődjünk és segítsünk egymáson" erkölcsi elvei alapján mindenki boldogulhat. Különben is ezt igyekezett elhitetni a számos - zömükben egyházi vezetés alatt álló — társulat, társaság, egylet, egyesület, kör, olvasókör stb., amely a városban működött. „Van a társadalomnak egy kitűnően fegyelmezett hadserege, amely nem kerül milliókba, hódításai nincsenek embervérrel felírva, jelszavai közt nincsen forradalmi szellem, ... nem tiporja össze a civilisatio virányait... 37
