Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

— minden a Babits-művek olvasóin és „olvasatán" múlik. Tehát csupa időtől-kortól függő, bizonytalan mennyiségű és változó minőségű tényezőn; de — sommás egyszerűsítéssel — bárhol, bármikor és mindig azon, hogy olvassák-e a műveit? Az emlékhelyeknek ugyanis az olvasók, az egykori műhelyek mindenkori tanulói adnak értelmes életet, örök nyitottságot. És kiváltképp a mindenkori „mai fiatalok": a jövő olvasói. A műhelyekhez, emlékhelyekhez kanyargó utakat (ha vezetnek már utak!) végül is ők tapossák simábbá és szélesebbé. Ez a tanári és könyvtárosi hittel-tapasztalattal épült meggyőződésem talán elnézhetővé teszi, hogy az ilyenféle munkákban kötelező háttérszerepből előléptessem személyemet is. Csak e bevezető erejéig, és csak olvasói oldalát mutatva, pontosabban: olvasói utamat, amely Babitshoz Esztergomban ért el. Az Előhegy alatti városban, a „Babits-rehabilitáció" egyik hullámán emeltetve hozzá . . . E folyamat hegyei és völgyei a politika-történet nemzeti, sőt nemzetközi mozgását követik az ország bármelyik helyén. Felvázolásuk az összefüggések megvilágítására egy helytörténeti dolgozatban is szükséges, bár többnyire közismert általánosságokhoz vezet. Talán érzékletesebben — mert egyedi példán — szemlélteti ezeket hatásuk vallomásos vizsgálata, hatásuké, amelyre a művek (utó)élete-halála bízatott... Az idő tájt, az ötvenes évek közepéig, amikor én általános- majd középiskolás voltam: — sokkal inkább a halála, mint az élete . . . 1961-ben kerültem Esztergomba, 24 éves, kezdő magyar-szakos tanárként, és itt lettem (viszonylag haladó) Babits-olvasó; úgyszólván minden lényeges ismeretemet itt szereztem Babitsról. Hogy éppen itt, az egyik legfőbb emlékhelyen: — bizonyos, hogy nem merő véletlen. Még biztosabb, hogy annak a szellemi életnek is köszönhető, amelynek egyik műhelye a városi könyvtár volt. (1971 óta Babits nevét viseli, s nyolcadik éve a munkahelyem.) Amikor már magam is „bedolgozója" voltam, akkor tudtam meg, hogy beltagjai — főként Dévényi Iván, Martsa Alajos, Zolnay László — mennyit tettek azért, hogy az előhegyi emlékhely 1961. augusztus 6-án megnyílhatott; és — úgy is mint jelképes, úgy is mint anyagot adó forrás — újabb erőt öntött az esztergomi értelmiségi műhelyek munkájába, törekvéseibe. Szeptemberben beléptem a könyvtár tagjai közé, — és késő ősztől kora tavaszig már egy Babits-műsoron dolgoztam — szerkesztőként, rendezőként, versmondóként — a városi irodalmi színpad „műhelyében". Ez volt az első ilyen fajta összeállításom. Olyan is lett: erősen túltáplált, attól az addig tudattalan növekvő étvágytól, amit most a Babits-művek „nagy adagban" való olvasása egyszerre felszabadított. Ha összes művét nem is, de összes drámafordítását és összes versét elolvastam. Egyvégtében, jó részüket többször is, — de akkor először. Ha biztos — márpedig az —, hogy e kései hiánypótlásban érdemes szerepe volt a hely szellemének; még biztosabb, hogy a mulasztás nem elsősorban a későn érő olvasó személyes bűne, nem is az időé, hanem egy korszak időmérő gépezetéé. Egy ország volt késében — forgalomirányitói, 7