Esztergom Évlapjai 1983
Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.
s így utasai is — mégpedig „menetrendszerűen" .. . Bóka László — egykor és később Babits lelkesült híve — írta le 1951 -ben híres-hírhedt évfordulós cikkében (vezető irodalmi folyóiratunk, a Csillag adta közre): „Babits Mihálytól ma is tanulhatunk, de nem követhetjük többé. IJj mesterünk van, a dolgozó magyar nép." E szentenciának — amellett, hogy alapvetően hamis alternatívát kínált — még egy aprócska szépséghibája is volt: Babitstól, minthogy nem tanították, tanulni sem igen lehetett, legalábbis az akkor felnövő átlagolvasóknak nem. Magam is közéjük tartoztam, akik előtt a babitsi műhely, ez a veszélyes „elefántcsonttorony" (is) zárva volt. (Igaz. hogy akkoriban még a Csillagot sem olvastam . . .) A Nagy Tan- és Menetrendek emlékhelyeit sem jelölték . . . Egy-egy titkos zarándokuk (ha találkoztunk volna velük) ugyan elpanaszolhatta volna, hogy düledező kerítésen, zárt kapun belül legföljebb málladozó falakat, cseréphíjas tetőt láttak: de a mi reagálásunk: — miért, ki volt az a Babits? — még kevésbé lett volna számukra vigasztaló . . Általános- és középiskolás koromban egészen másféle műhelyekben voltam „kisinas" — más mesterek igazán átszellemült híve. Követője •— naivul szilárd hittel — „a dolgozó népnek" is . . . És természetesen leginkább „nagy vezéreinek" . . . Hetedikes koromban követtem el első verseimet; szerelmes verset nem írtam, „korszerű ihletem" nem ily individuális ügyek felé ösztönzött. . . Nyolcadikban iskolai pályázatot nyertem (50 Ft-ot!) egy ..művemmel", amely egyébként Esztergom közelébe is elvitt (volna, ha egyáltalán tudom, hogy ott van valahol a fővárosnál is fontosabb bányásztelepülések környékén, amelyeket díjjal koszorúzott rigmusom megidézett), emigyen: Dorogon és Tokodon / most jön fel a csillesor. felhozza a föld szenét / s a bányászok üzenetét: / Holnap többet fejtünk ki, segít nekünk Rákosi! Mindem Szeseden zaüott: ahol az internacionalizmus ifjú lokálpatriótájaként büszkén nézhettem a Csillag-börtön magas kerítésére — néztem is! —: az „elnyomás" idején mögötte raboskodott Ö is, „Sztálin legkiválóbb magyarországi tanítványa" . . . Hegy Szegeden végezte valamikor a középiskolát. nem emlékszem, hogy erre is tanítottak volna. Ha igen, azt viszont biztosan nem említették, hogy egyik tanára Babits volt. (Azt még kevésbé, hogy Babits 1940-ben azt mondta Gellért Oszkárnak: „Tudod, hogy Rákosi Mátyás tanítványom volt Szegeden? Legjobb tanuló. Stréber ..." Persze, ezt ekkortájt legföljebb Gellért Oszkár tudhatta, meg Babits özvegye, akinek a hagyaték, az ismeretlen kéziratok is birtokában voltak, — hiszen Babits gégeműtétje utáni egyik néma időszakában emlékezett így, írásban válaszolva. Ebben a korszakban pedig nemcsak az esetlegesen keletkezett „beszélgetőfüzetek" Babitsa volt néma, hanem az összes vagy válogatott műveké is: 1948—1957 között egyetlen könyvét sem adták ki. 1953 után lassan megindult a nyugatosok feltámasztása is: az egyik legelső „sziklarnozdító" könyv éppen Gellért Oszkár Kortársaim című emlékirata volt, 1954-ben. Ebben a mi pedagógusaink is megtalálhatták volna Babits fenti közlését, egész pontosan idézve, azzal a csekély eltéréssel, hogy a mondatértékű utolsó szó — „stréber" — hiányzott. . . Az emlékezetnek ezért az igazán jelentéktelen kihagyásáért viszont bő8