Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

szobás lakást már találtak erre a célra. Ideiglenesen ez is megfelelne. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy ismét elteljen egy hónap eredmény nélKUl. Reméljük, hogy a következő írásunkban már a városi tanács határozott intézkedéseiről, s az ügyben elért sikerekről számolhatunk be olvasóinknak.'' (117. — Kiemelés tőlem: N. T.) Eme szigorúbb hangütés és a szoros határidő kitűzése után valóban nyugtalanító lehetett, hogy nem egy hónap telt el „eredmény nélkül", hanem több mint két esztendő . . . Mivelhogy „a lakót nem lehet az utcára tenni", (noha netán „horthysta katonatiszt" volt) . . . Oly kínosan nyugtalanító, hogy el is áll tőle a megyei sajtó szava. A remélt „következő írásra" egészen 1960 novemberéig kell várni, amikor is Dévényi Iván végre bizonyosságként jelentheti be, hogy: „Helyreállítják az esztergomi Babitsházat." (118) A Babits-ház ügyében tehát ugyanúgy „hír-zárlat" áll be az utolsó lakó — egy sorsüldözött kisember — kitessékelése idején, mint 1950—53 között, amikor nagynevű tulajdonosát „távolították el". A különbség az, hogy az elsőül említett eljárás jogilag szabályozott, s mint ilyen, teljesen törvényes keretek között megy végbe. Cserelakások felajánlásától a karhatalommal való átköltöztetésig és a (Bucholz első cikkében sürgetett) „bírósági döntésig", amely egyébként — legalábbis előszörre •—• Kiss Mihály számára volt kedvező. (Ennyit „a felsőbb szervek" — Bucholz második cikke által oly fennen ígért — ,,jogi támogatásáról" . . .) Ám tartsunk rendet, s eközben továbbra is vezessen minket Kiss Mihály sajátos igazának képviselete, azaz a történelmi (és dramaturgiai) objektivitás, amely szerint egy ember-figura nyakába akasztott címke korántsem elég erős megbízatás ahhoz, hogy drámai szerepét meggyőzően töltse be. Ügy ítéljük, hogy már az eddigi vizsgálat is eléggé elfogadhatóan bizonyította: Kiss Mihály nem valamiféle idilli szigeten lett „elvadult ember" . . . Lakást adott egy másikért, amelyben akkor „fészkelte meg magát" családostul, amikor ez .a Ház nem volt semmi több, mint egy szükséglakás a sok közül. Kiss Mihálynak szüksége van lakásra, továbbá kecskéire, tyúkjaira s a kivágott fák melegére is. Nem tudjuk egész határozottan: mi volt valaha; most mindenesetre „szegény ember", ahogy 1959 decemberi beadványában — inkább öntudatosan, mint panaszolva — kijelenti. Előző, október 26-i levelében — méltányosabb lakáscserét kérve — idegesen reszketeg kézírásával elősorolja, hogy 16 éves lányuk — néhány éve — hirtelen meghalt, felesége „kedély- és idegbeteg", érettségizett fia továbbtanulásáról is gondoskodnia kell. Végtére is: csak ugyanolyan erősen ragaszkodik a házhoz, a ház adta biztonságérzethez, mint „elődje", Babits. S mindketten annál erősebben, minél válságosabb időket, minél fenyegetőbb ostromokat kell megélniük ....... a kezdetben hallani sem akart arról, hogy innen elköltözzék" — írja levelében Zolnay. „Fia —• aki intelligens fiatal ember volt, később MÁV-tiszt lett s űgy tudom, fiatalon meghalt — több megértést tanúsított..." (119) 58