Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

Béla ny. erdőigazgató (112). mondotta, hogy az első világháborúban Kiss, mint honvédhadnagy az ő alakulatánál szolgált, akkor még normális ember, s jó katona volt. (Tehát: a Horthy-seresben már sose szolgált. . . ") (113). Még egyszer hangsúlyozzuk: nem felmenteni akarjuk Kiss Mihályt az egyéni felelősség alól. Mentőkörülményeit nem a jogi, hanem a drámai igazságszolgáltatás érdekében keressük. Nem őt, hanem szerepét óhajtjuk tisztázni: ezt pedig a legjobb drámaíró, a történelem osztotta ki. Kissnek ugyanúgy, mint a háznak: ők együtt „szerencsétlenek". Babits és háza drámai történetének bonyodalmas kibontakozásába szétválaszthatatlanul belefonódik egy kisember drámája. Egy potenciális Babitsolvasóá, az utóélet egy lehetséges fenntartójáé — aki a haldoklás kiszolgálójává válik. Jó, ha nem felejtjük el: azért is, mert azzá válhat. . . Itt van az utolsó lakó igazságának lényege, — ahogy azt részére történelmünk drámája mérte ki. Abban az időszakban, amelynek végén — 1954-ben — Zolnay Lászlótól hallottunk „a mi nemtörődömségünkről"... Azóta pedig senkitől — egészen 1961-ig, Pilinszky írásáig, amely „az utókor közönyét" ismét nem felejti ki a pusztító erők listájából. Közben — 1959-ben — csak a „műveletlen" (nyugalmazott tanító?), Kiss Mihály írja le, hogy: ,,Annakidején nem volt szó műemlékről..." (114. — Kiemelés tőlem: N. T.) Persze, a maga védelmében teszi, de itt vitathatatlanul mélységes igazság hordozója. Lehet, hogy Kiss nem tudja, de — a saját bőrén érezve — érti a történelmet, ami például Bucholz József 1958 februári sajtó-megnyilatkozásáról nemigen mondható el. Mintha ő (is) elfelejtette volna, hogy valóban: 1949 után már egyre kevésbé esett szó műemlékről, emlékhelyről; azután pedig az elhallgatás, sőt megtagadás ítélete lépett életbe. Aki 1958-ban egy „volt horthysta katonatisztet" szeretne tudni az újra említhetővé vált házikóban — az visszamenőleg nem igazságot, hanem bűnbakot keres. Résztvevőként abban a Nagy Nemzeti Játékban, amelynek előző időszakokban is szemlélői lehettünk. Egy „mélylélektani" változatát az özvegy a háborús években élte át — egy inkább gazdaságilag mint politikailag szabályszerűt pedig 1946 táján ugyancsak a helyi sajtó játszott le előttünk. Török Sophie mintha úgy érezte volna: a házat terheli a felelősség Babits haláláért; — a Szabad Esztergom 1946-ban, illetve a Dolgozók Lapja 1958 elején a ház haldoklásáért az éppen benne lakót vádolja, mint legfőbb felelőst. A nép állama ez idő tájt éppen úgy újult meg igazán, hogy képes volt elismerni a saját felelősségét visszamenőleges érvénnyel is. Az 1958-as helyi vádindítvány szerzője mintha képtelen lenne ezt a történelmi szemléletet magáévá tenni. Szükségét érzi valami „rejtett" célzásnak — ami épp ettől válik vásárian harsánnyá —, hogy utaljon rá: az az állam, amely Babitsot elítélte, nem azonos azzal, amelyik felmentette ... Az a társadalom, amely rehabilitációt osztott, többé már nem felelős a másik tévedéseiért. Különösen akkor nem, ha a kettő közti — történelmietlen — „feledékenység" résébe be lehet szorítani egy bizonyos személyt, aki — mily bőkezű szerencse! — magában hordja a „múlt bűnét is. Ha a Babits-ház pusztulásában is ezt lehet tetten érni, az mindjárt egészen más . ..