Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

ra hivatkozik, hogy 65 éves, beteges ember lévén, onnan „éjjeli, nappali szolgálatát" nem tudná „betölteni". Ami a múltbeli kenyérkeresetét illeti, emlékeztetünk Fedor Ágnes 1956. augusztusi riportjára, amely Kiss Mihályt mint „nyugalmazott tanítót" mutatja be. Ha ez az igaz, akkor legföljebb tartalékos tiszt lehetett volna a Horthy-hadseregben. Mi hajlunk arra, hogy Fedornak és Zolnaynak higgyünk: az ő írásaik ugyanis tanúskodnak a lakó személye és helyzete iránti érdeklődésről, illetve a megértés szándékáról. Talán nem véletlen, hogy éppen nekik, kettőjüknek sikerülhetett az, ami többeknek — így persze Bucholznak sem: szót érteni Kiss Mihállyal, s belülről is látni a házat. . . A kérdéseimre küldött válaszlevelében Zolnay felvázolja az utolsó lakó személyiségéről és viselkedéséről benne kialakult képet is, ami ugyanarról a megértő tárgyilagosságról nyújt bizonyságot, mint a cikkei. „A házban lakó Kiss Mihály bogaras, kissé zavaros és megvadult ember volt, tele családi bajjal (beteg feleség, kiskorú fiú, exisztenciális gondok), s mivel e szerencsétlen házban már kecskéivel, s kutyáival egyetemben megfészkelte magát, bennem is ellenséget látott..." (110. — Kiemelés tőlem: N. T.) Itt szakítsuk meg Zolnay emlékezését, hogy legutolsó szavaihoz hozzátehessük: — kezdetben. Viszonyuk — a múzeumigazgató kevésbé hivatalos, mint inkább emberi közeledésének jóvoltából — később jelentősen megjavult. Ez a kedvező változás Zolnay megjelent cikkeiben is nyomon követhető. 1954-es írásában ő is a viskóvá züllött ház ,,zordszívü" lakójáról beszél, és e tömör jelzőhöz háttérként csupán „néhány szájkosár nélküli kutyáját" örökíti meg: bizonyára ezek szolgáltatták az első találkozás legmaradandóbb hatású élményét. Kapcsolatuk elmélyülését legbeszédesebben egy bővítmény árulja el, amelyet Zolnay 1955-ös újságcikkének 1960-ból való újrafogalmazásába toldott be. Íme a szövegrészlet első megjelenésében: „A roskadozó házat háromtagú család lakja." És az 1960-as változat: „A roskadozó házat háromtagú, gondtól roskadozó család lakja." A „zordszívű" (másoknál: lelkiismeretlen, műveletlen stb.) Kissék tehát „osztoznak" a ház jelzőjében. Zolnaynál nem ők az „elsőrendű vádlottak", mint a pusztulás egyedüli kiváltói, hanem a házzal együtt szenvedő alanyai egy történelmi helyzet végzetes erőinek Ha Kiss Mihály „megvadult ember" — akkor aligha veleszületetten volt az... A saját „mentőtanúskodása" szerint — első, 1959. október 26-i beadványából: „ .. . erkölcsileg büntetve nem vagyok, hanem becsületes ember, mint bárki is..." És a december 11-én keltezett levélből: „A házat, mint műemléket értékelem, s ezt tudom is igazolni Zolnai (sic!) múzeumi igazgató munkatárssal..." (111). Zolnay a maga részéről, írásának mindkét változatában visszaigazolja ezt a — legalább viszonylagos — készséget. 1955-ben: „Gondosan őrzik azt a keveset..." — 1960-ban: „Megőrizték azt a keveset..." (A folytatás mindkét szövegben: „ . . amit e házban még Babits emlékéül meghagyott az idő." 1960-ban pedig: ,,E néhány emléktárgyat az esztergomi múzeumnak adják át a ház lakói.") Térjünk vissza Zolnay levélbeli személyiségrajzához (kiemelés az eredeti kéziratban): „Szerencsétlen, magát nem-találó ember volt; Komán 55