Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

hozatal": csupáncsak arra elég, hogy új lakónak utalhassák ki, akit aztán a tatarozás „méltó" befejezésére kötelezhetnek. Kiss Mihályék legalábbis (igaz, hogy ők elfogult tanúk) ilyen értelemben nyilatkoznak Fedor Ágnesnek: „A teraszon szénát szárítanak a mostani lakók, Kiss Mihály nyugalmazott tanító és családja. Természetesen nem telik nekik a költő házának méltó rendbentartására. Holott ezzel a feltétellel utalták ki nekik, annak idején a házat. De — mint mondják — honnan tudhatták volna, mikor beköltöztek — milyen rossz állapotban van a ház!" (103. — Kiemelés tőlem: N. T.) Annak idején, amikor beköltöztek: azaz valószínűleg 1949 tavaszán, s — az előzőek szerint — bizonyosan a tatarozás után. Több mint öt év múlva, 1954-ben szólalt meg az első külső — tehát elfogulatlan — tanú, Zolnay László: ő már „düledező kis kunyhót", sőt „viskót látott. Ugyanő esztergomi éveit idéző emlékiratában (104) úgy összegzi a ház szomorú „leépülését", hogy mire a múzeum átvehette, „már részint nyomortanya, részint kecskeól lett." Fedor Ágnest — 1956 augusztusában — már hallottuk. Az ő látogatása és 1958 február eleje között ismét „sajtócsend" honol a Babits-ház körül. 1956 súlyos ősze-tele nyomán a Babits-rehabilitációban is rövid „fagy" áll be, amit az akkoriban induló Élet és Irodalom jelez egy-két cikkel; de ezek már „úgyszólván utolsó megnyilatkozásai a merevebb Babits-ellenességnek." (105.) Amikor az élet normalizálásának nehéz politikai, gazdasági gondjai mögül, a stabilizációs kibontakozás sodrában ismét előbukkan, sajtónk felszínére kerül a Babits-villa ügye, e tájon mintha már kizárólag csak lakó-, azaz Kiss Mihály-ellenesség létezne... B. J. (Bucholz József) cikkéből, amely a megyei lap 1958. február 8-i számában jelent meg — legalábbis egyértelműen így tűnik. Miután az újságíró felvázolta a házban tárgyiasult kapcsolat történetét, a jelen állapotokat veszi szemügyre: „Az imént azt mondottuk, hogy szerény, de csinos házikó volt. Igen, csak volt. Mert most egy düledező, tönkrement putri, amely rövidesen és teljesen elpusztul. Ránézni is szomorú. A terasz fölötti tetőzet élőiről teljesen eltűnt, oldalt pedig leszakadt. Az ablakok kitörve, a farészeket ideiglenesen drót tartja össze. A vakolat körös-körül hullik. A háztető is tönkrement, s több helyen beázik. A városra néző ablakredőny még úgy van, ahogy több évvel ezelőtt kiszakadt. A ház egyik szobája kecskeól. És így lehetne sorolni tovább, pedig csak kívülről láttuk. Hát még belülről milyen lehet?! Ezt sajnos, nem láthattuk, mivel Kissné, aki jelenleg férjével a házat lakja, nem engedte a szobákat megtekinteni." (106. — Kiemelés tőlem: N. T.) A romlás legteljesebb részletességű leltárát tehát e cikk írójától kapjuk; de a lakó legrosszabb ízű gyanúba-keverése is tőle származik: „Kiss Mihály volt horthysta katonatiszt már kilenc-tíz éve lakik a Babitsházban. Az épület gondozásával semmit sem törődik. Ugyancsak elhanyagolja a hozzátartozó gyümölcsöst is. Sőt! A környékbeli lakosok véleménye szerint — és ennek mi is láttuk egy-két tanújelét — termőfákat is kivágnak a kertből. Esztergomba érkezett vendégek közül sokan akarják megnézni a nevezetes házat, de ez többnyire nem sikerül 52