Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

szüli a dalt: a dal szüli énekesét« — vallotta Babits. És ez nem csak az egyszeri genézisre vonatkozik: a dal, az igazi, az énekes halála után is mindig újraszüli énekesét és egész világát." (100. — Kiemelés tőlem: N. T.) A társadalom mindenkori világa azonban úgy „kerek", hogy egyidőben azoknak is igaza lehet, akik ugyanabból kiindulva, egészen más — esetleg éppen ellenkező — következtetésre jutnak. A tárgyias hiányra Vas Istvánnál tudományosabban és / vagy politikusabban tekintők ezt teszik. Azok, akik az emlékhelyek, emlékszobák megelevenítését is (és persze nem muzeálisán „hideg" berendezését) tényleg akarják, és immár a központi államhatalommal egybehangzóan: irodalom- és helytörténészek, muzeulógusok, népművelők és újságírók, országos szaktekintélyek és nemesen lokálpatrióták hiány-felmérése — hiánypótló kutatásba, leletmentő dokumentálásba fordul. Szűkebb hazánk tája, a Dunántúl azonos című folyóiratában Belia György 1955-ben kezd a Babits-életrajz pontos rekonstrukciójának közreadásába; 1956-ban 18 Tolna megyei irodalmár Szekszárdon Babits Mihály Irodalmi Társasággá egyesíti törekvését a helyi emlékek megóvására és gyarapító kutatására. Ugyanebben az évben Szekszárd után Pécsett, majd Szegeden is emléktáblák „pecsételik" kultusz-hellyé az épületeket, melyekben valamikor Babits lakása volt. Esztergomban ugyanekkor — és még néhány évig — a tervek mellett folyvást csak a hiány-leltár készül, a maradék „leletek" mentése történik meg Zolnay felelős gondosságával. 1955 februári cikkének számbavételét — arról a kevésről „amit e házban még Babits emlékéül meghagyott az idő" — ismét az 1960-as részletezőbb újrafogalmazásban idézzük: „A költő régi íróasztala a Dunára néző ablak előtt áll. A padlásról egy régi. boldog Mihály-nap kedves emléke kerül elő. Babits névnapját 1926. szeptember 29-én Észtergomban ülték meg. Két festőbarátja, Bajor Ágost és Einczinger Ferenc erre az alkalomra egy tréfás festményt készített: Babits, a Pegazus hátán írógépen dolgozik. E néhány emléktárgyat az esztergomi múzeumnak adják át a ház lakói. A kerítés kapuján még ott rozsdásodik a holt költő egyszerű névtáblája: Babits Mihály. Mielőtt a legközelebbi fémgyűjtés elvinné, leszedem, s az esztergomi múzeumba viszem." (101. — Kiemelés tőlem: N. T.) Az íróasztalt 1956. augusztusában, a Babits halálának évfordulójára „zarándokló" F. Á. (Fedor Ágnes) is láthatja, mégpedig így: „A költő íróasztaláról darabokban hámlik a furnérlemez. A szobába, ahol a "-Jónás könyvén« dolgozott Babits Mihály, becsurog az eső." (102). Emlékezünk még 1943-ra, amikor még — Szabó Zoltán látta — minden úgy volt?... És mindazokra, 1942-től. Einczingertől kezdve, akik az autogramfal sürgős megóvását javasolták, egyre romló állapotán keseregtek? Restaurátor-kéz mégsem érintette soha, (igaz, az első bérlő sem meszelte át.. .), — állapota az időjárás szorgos munkájára bízatott. „A fal a nevek mögött.. . mállófélben van" —- írja Fedor; „csendesen mossa az olvadó hólé" a fakuló névaláírásokat: — így Zolnay. És mivé fogyatkozott már az 1948—49-es, közpénzből „megelőlegezett" tatarozás eredménye? Mintha nem is lett volna ... A mostani szemtanúk is amellett szólnak, hogy tényleg nem lehetett több, mint „úgy-ahogy rendbe51