Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

Már csak azért sem, mert a villa is megszűnt magántulajdon lenni. 1955. január 28-án — nem egészen egy hónappal Zolnay fenti publikációja előtt — meghalt Török Sophie. „Végrendelete értelmében az esztergomi nyári lak a magyar államra szállt, hogy ott múzeumot, vagy emlékszobát rendezzenek be." (98. — Kiemelés tőlem: N. T.) Zolnay tervezete tehát állami múzeumot körvonalaz, amely — az ekkori koncepció részleteit tekintve — helytörténeti jellegű irodalmi emlékmúzeum lenne. Világosan ezt az elképzelést írja le Zolnay 1955. februári cikke is, amelyből legutóbb idéztünk; de most egy teljesebb formáját iktatjuk ide, amit szerzőnk 1960-ban fogalmazott meg, nem tágítva a gondolattól: „irodalmi emlékmúzeummá kell átalakítani Babits egykori nyaralóját. Zarándokhelye lehetne ez a házikó a magyar irodalom mind nagyobb számú tisztelőjének! . . . itt mutathatnánk be Móricz Zsigmond itteni emlékeit is. . . Marcus Aurélius Vallomásaitól Babits életművéig hatalmas ívelésben szemlélhetnénk itt a haladó gondolat 2000 éves útját." (99. — Kiemelés tőlem: N. T.) Babits-emlékszoba egy helvtörténetileg „egyetemes" irodalmi múzeumban: az első tervnek ez a rövid foglalata. Határozott, tudatos koncepció, mögötte van a városi tanács mellett működő műemlékvédelmi bizottság állásfoglalása, a helyi népfront-szervek többszöri támogató fellépése is, amit a politikailag is nagy tekintélyű Martsa Alajos könyvtárigazgató (egyébként ekkortájt a HNF városi bizottságának alelnöke) ösztönöz; — de még mindig csak terv. Vagyis újra az a kérdés, hogy mikorra szól? Mennyiben óhaj csupán? Megvalósításának miiven akadályai vannak? Az „elvi" ellenzés egyre elszigeteltebb. — a nehézségek most ismét „csak" személyi, illetve anyagi természetűek: ezek viszont a „hivatalból jóváhagyott" nemtörődömség éveiben nemigen csökkenhettek, sőt szükségszerűen felhalmozódtak. így jóvátételük — a múzeum tárgyi kereteinek megteremtése — is tetemes költséget igényel, sokszorosát annak, amennyire — mondjuk — 1949-ben lett volna szükség. A Babits-emléktárgyak és emlékhelyek pusztulása — nemcsak Esztergomban! — olyan totálisnak látszik, hogy a legkeserűbb kérdés sem egészen jogosulatlan: ha kerülne is elegendő állami költség, egyáltalán van-e még valamit helyreállítani? Maradt-e még emléktárgy, amely a múzeummá tatarozott ház(ak)ban bemutatható lenne? Vas István, a Babits-hívek egyik leghívebbje /cöitő-módra optimista: 1957-ben megjelent emlékezése végén szinte megünnepli a hiányt, — a tárgyi világ pusztulását mintegy „jóváírva" a szellemi értékek javára. „És mi lett a teraszos kerttel, »a kicsi nyári házzal«? Mintha soha nem is létezett volna, csak Babits költészetében. A pesti lakás bútorait a Baumgarten-alapítvány házában helyezték el, a Sas utca l-ben, a házat bombatalálat érte, a könyvek mind elégtek. A bútorok roncsait nemrég láttam egymásra hányva. A pusztulás látványa szinte jóleső volt: megnyugtató tudat, hogy még ha netán akarnák is, akkor se lehetne valamilyen hideg, muzeális »Babits-szobát« berendezni. »Nem az énekes 50