Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

Az időszak elején (a Babits születésének 70. évfordulója utáni évben) a halott költő sírja részesül hivatalos tiszteletadásban; a végére pedig — lassan és fokozatosan — betelik a síremlékre választott Babits-idézet jósigéje: „ ... a dal szüli énekesét." Újjá is az szüli igazán: műveinek elevensége — kiadása, s ez 1957-ben ismét megindul. Az emlékhelyek is kezdenek megelevenedni, legalább annyira, hogy ügyük újra nyilvánosságra jut. A szekszárdi szülőházra emléktábla is kerül, — az esztergomi villa megóvásának legtevékenyebb helyi pártfogója továbbra is Zolnay László. A megelevenedésnek immár országos tényeire hivatkozhat: ez a megyei lapban is teret nyit számára, hogy előző felhívását most már a saját nevén, a múzeumügy állami felelősségű vezetőjeként ismételhesse meg. Ennek köszönhetően már nem csak általánosságban a társadalom lelkiismeretét figyelmezteti. „Lírai borongással" indított helyzetképe határozott számonkérésbe fordul, amelynek pontos címzettjei vannak. „Az elmúlás fájdalmas érzete fogja el a versek vándorát, amikor az esztergomi Előhegy mélyútján — a Babits Mihály utcán — bolyong. A nagy költő roskadozó háza . . . úgy tűnik, menthetetlenül a múltba omlik. És kétszeres az elmúlás felett való jajongó, tehetetlen fájdalom. Hiszen Babitsot, a magyar irodalom immár örökéletű költőjét, éppen napjainkban szólítgatja, keltegeti új életre haladó irodalomtörténetünk.! S ha elgondoljuk: a költő számára ez az esztergomi düledező házikó mennyivel több és kedvesebb volt, mint szekszárdi szülőháza, budai otthona, pesti hivatala . .. Csak az érzi meg: Előhegy volt Babits igazi magaválasztotta otthona, aki a költő szavát idézgetve egyszer is ellátogat ide!" A cikk ismét rövid történeti ismertetést ad, amely természetesen a jelenhez, s felszólalása lényegéhez vezet: „ . . . S végezetül Akadémiánktól, népművelési kormányzatunktól, az Irodalomtörténeti Társaságtól, az Irodalmi Múzeumtól, Komárom megye és Esztergom város tanácsától hadd kérdezzem: e hagyományaink ápolására, őrzésére, tudatosítására hivatott és kötelezett intézmények külön-külön és együttesen nem tehetnének valamit azért, hogy írói emlékmúzeummá alakítsuk Babits düledező esztergomi házikóját?... A megvalósítás a segítők dicsérete lenne! A mulasztás felelőssége viszont immár azokat terheli, akik ^pusztába kiáltott szóvá« halkítják e csendes emlékezést." (97. — Kiemelés tőlem: N. T.) A cikk magáért beszélve árulja el, hogy jóval inkább drámai hevű felelősségre vonás, mintsem „csendes emlékezés" . . . Számonkérő hangját az teszi jogossá, hogy a megoldásra vonatkozó javaslatát is előterjeszti. A ház történetében először egészen konkrét tervet vázol fel, amely messze túlmutat már az egyszerű „állagmegóváson" s Mosonyi Klára 1946 elején közzétett ábrándozásán is. Ez utóbbira emlékeztetve, csak annyit, hogy bár elképzelése az élethűségükről híres európai emlékházak igézetében fogant, — sajátos hazai megoldásként még helyet kaphatott benne a valamiféle élelmes magánvállalkozó közreműködése is. Ilyenfajta „hasznosításról" most már szó sem lehet: Babits e második újjászületése idején „intézményesülése" van folyamatban a szocializmus szintén megújhodó értékrendjébe. Nem csak lehetőség, szükség sincs többé magánerejű kibontakozásra. 49