Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

dalompolitikája pedig elvonja tőle a célt is — Babits utóéletének építését: az egyetlen erőt, amely még képes volt maradék szellemi energiáit egészséges mozgásban tartani. A következő felvonáshoz ez a kihalt, borús táj ereszkedik alá „díszletfüggönyül" az örökség esztergomi darabjában is. Ez lesz háttere az éppenhogy lakhatóvá tatarozott villa további sorsának; az onnan elszármazott emlékcsomagot viszont még inkább takarja előlünk. Egy utolsó titokkal, amely későbbi is, sűrűbb szövetű is mint az egykorú — 1949-es — körülírás talányai: hová lett mára az a koffer; melyik hagyaték mely részéhez került? ,,Intézményesült"-e közben, vagy máig lappang valakinél, valahol? . .. 1950—1954. Egy szükséglakás a sok közül... A háború évei után ez a második súlyosan elnémult időszak Babits utóéletében. Az elhallgatás nem a kisebb-nagyobb részleteket érinti, hanem az egészre kiterjed, s nem néhány személy tapintatos megegyezéséből, hanem az állam „adminisztratív" úton érvényesülő ideológiai funkciójából ered. Ez ítéli Babits szellemét némaságra, emlékhelyeit feledésre: a „gazda" most van legtávolabb az irodalompolitika országos szentélyeitől, és előhegyi házikójától is . . . E végzésnek államhatalmi ereje van: a helyi közigazgatás éppúgy nem tehet semmit ellene, mint az egyébként is tehetetlen, erői végső maradékát fogyasztó tulajdonos. És a lakó, Kiss Mihály? Örül, hogy él, hogy családját úgy-ahogy el tudja tartani, s nem háborgatják a roskatag falak meg a lyukas tető miatt, amely mégiscsak fedél a fejük felett — és amit úgysem volna pénze helyreállítani. Az emlékhely pusztulásának „drámai cselekménye" tehát felgyorsul; de közönség — a társadalom nyilvánossága — nélkül pereg tovább. Irattárak anyagát nem szaporítja, egykorú sajtóhangja nincs . . . E sorok írója a helyi múzeumok akkori igazgatójától, Zolnay Lászlótól kért és kapott levélbeli tájékoztatást, amely szerint: „a Babits-ház ügyében még 1953-ban a szegény kis Babits Ildikó is járt nálam, de sem tulajdonjogát nem tudta érvényesíteni, sem egy vasa sem volt (hiszen ezidőtt Babits Mihály még feketelistán volt; még az én ágálásom is, a ház megmentése körül . . . ellenzésbe ütközött)..." (93). A nyilvános hallgatás „függönyét" is Zolnay húzza félre először a pusztulás látványáról. A fentieket — különösen a helyi „ellenzést" — figyelembe véve, érthető, hogy nem a megyei lapban, hanem az Irodalmi Újságban és álnéven (mint Sánta Gábor) jelentkezik olyan — csak jóval megalapozottabb — helyzetképpel és felhívással, amilyennel 1946 47