Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

szerint 1948 és 1949 tavasza között történt meg, s Kiss Mihály csak ezután költözött a házba. A lakó szeméiye tehát változott; ettől eltekintve képletünk a régi: az állam — a város — háztartásából legföljebb arra telik, hogy a legsürgősebb helyreállítás költségeit megelőlegezze. (Egy magánház érdekében ez is kivételezés, s mert nyilvánvalóan Babits házának — mint majdani emlékhelynek — szól: az adott helyzetben okvetlenül tiszteletreméltó készségről tanúskodik.) Ami pedig a tulajdonos sanyarú anyagi helyzetét illeti: ehhez is további adalékot nyertünk. Leginkább az 1949. május 16-i jegyzőkönyvből, amelyből egyértelműen kiderül, hogy Török Sophie a ház adóját sem tudta fizetni. A szűkös viszonyok között élő özvegy különben olyan esetekben sem látszik valami nagy figyelmet fordítani az esztergomi emlékekre, amikor ezt az anyagiaktól függetlenül tehetné. Mintha továbbra is felejtésre szánná az Előhegyet: — mást aligha gondolhatunk, a Politika című lapból előbb (a ház és az autogram-fal állapotával kapcsolatban) már idézett Simándi-cikk következő részletét olvasván: ,,És még valami maradt meg Babits után Esztergomban. Egy fonott kosár, telezsúfolva könyvekkel, kéziratokkal. Babits hozzátartozói vitték évekkel ezelőtt Einczingerhez, aki ezóta őrzi ezt a koffert. Talán jó volna, nem lenne érdektelen, talán fontos is lenne, ha arra alkalmasak egyszer átnéznék, hogy mit is őriz az a koffer". (92. — Kiemelés tőlem: N. T.) Simándi írása éppen a tatarozási ügy lezárása táján, 1949. május 21-én jelent meg; tehát a villát már úgy kellett látnia, ahogy „a megyei város lakható állapotba helyezte". Simánditól mégis úgy értesülhettünk, hogy „tetőzetét veszti", s ez vagy Kiss Mihály tíz évvel későbbi, a háznak „úgy-ahogy rendbehozatalára" vonatkozó megjegyzését hitelesíti, — vagy pedig talányos ellentmondás . . . Ennél azonban jóval több rejtélyt is tartalmaznak a fenti sorok. Az elsőt még nevén nevezi az írás: „mit is őriz az a koffer?" — a következők viszont megfogalmazatlanul a sorok mögött lappanganak. A második, amely megerősíteni látszik nézetünket Török Sophie Esztergomnak szóló „feledékenységéről": 1941 (vagy legkésőbb: 1945) óta miért nem jelentkezett az emlékcsomagért Einczingernél? A harmadik: Simándi olyan feltűnően kerüli a neveket, mintha erről Einczingerrel előzetesen megállapodtak volna. Az utazókosarat — olvassuk — „Babits hozzátartozói" vitték Einczingerhez, s „arra alkalmasaknak" kellene átnéznie: — szinte kínos, hogy nem hangzik el Török Sophie neve, noha szinte kizárólag csak rá lehet gondolni. Talán egy még kínosabb helyzetből keres kibúvót ez a címzettet elhallgató „posta"? Mert valóban nagyon furcsa lenne (esetleg több magánlevél után) így, teljesen „nyílt levélben" figyelmeztetni feledékenységére az özvegyet. E kényszeredett tapintatot továbbá az is indokolja, hogy Einczingerék nem szeretnének belekeveredni a Babitshagy aték (s kiváltképp., a szerzői jog öröklése) körüli bel viszályba, amely Török Sophie és Ildikó között már kibontakozóban van, s hamarosan áldatlan gyűlölködéssé, bírósági üggyé fajul. Az övegy életkörülményei egyébként is rosszabbodnak: betegségei egyre többször kórházba, szanatóriumba kényszerítik; az ötvenes évek iro46