Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

az idén pénzem, de tavasszal ezt is hajlandó lettem volna elvégezni, mint ahogy azt Babits Mihály özvegyével megbeszéltem. Ha a kedves látogató akkor tényleg meg is látogat mindezt elmondottam volna és megnyugtattam volna, hogy az emlékeket eszem ágában sem volt bemeszelni. Sőt, meglepődött volna, hogy a belső helyiségekben is, ami a falakra van festve vagy írva, minden az eredetiben meg van. A kedves látogató éppen arról ír lesújtó véleményt cikkében, aki eddig a legtöbbet áldozott a pusztulásnak indult villáért. Soraim szíves közlését kérve. Maradok tisztelettel. Eszt. 1946. nov. 11-én a Babits villa jelenlegi lakója." (A lap alján, utóiratként, de x-gal a fentiekhez — és az újságcikk elmarasztaló kitételére — utalva:) „Tehát a Babits villában »egy olyan ember« lakik, akinek mégis csak egyedAil köszönhető, hogy a villa nem pusztult el teljesen és az emlékeket is megőrizte." Hajlunk arra, hogy megtegyük, amit az egykorú helyi újság elmulasztott: s ennyi év után „rehabilitáljuk" ezt a névtelen lakót. Levelének konkrét információit (melyeket akkor könnyen lehetett volna ellenőrizni), és mértéktartó indulatát összevetve a sajtóbeli felháborodás általánosságaival — valószínűnek kell tartanunk, hogy az előbbinek volt igaza. Annál is inkább, mert törvényszerűnek látszik, hogy így legyen: az időszak alaphelyzete, amelyben ez az eltussolt konfliktus lezajlott, nemigen engedi másképp. A későbbiek folyamán is tanúi leszünk még, hogy a sajtó minden felelősséget a lakókra hárít. Ahogy 1941—1945. között a gyász túlzásaiban bővelkedő özvegy Babits haláláért mintegy a házat tetíe meg „bűnbaknak", — 1945 után az anyagiakban és/vagy Babits elismerésében szűkölködő Hivatal több ízben is a lakókat okolja a ház romlásáért. Mindkétféle áthárítást a tehetetlenség motiválja. Ettől lehet a sajtónak is rossz lelkiismerete, ami pedig érthetővé teszi a lakó válaszának teljes elhallgatását. . . Tény ugyanis, hogy ez idő tájt — 1944—1949 között — állam és társadalom csak elvileg célozhatja meg az emlékrnúzeumi státuszt; ám az özvegy passzív és a háborús idők aktív végzésétől pusztuló háznak csakis a lakó oszthat kegyelmet. A közölt levél szerint tisztességgel meg is próbálta. Hogy folytatta-e a külső tatarozással, amit a következő év (1947) tavaszán szintén „hajlandó lett volna elvégezni": nem tudjuk; de nem csodálnánk, ha kedvét a minden jóvátétel nélküli kipellengérezés végleg elvette volna . . . Mindenesetre nem telik el egészen másfél esztendő, amikor „1948. április 22-én Esztergom megyei város polgármestere értesíti özv. Babits Mihályné, Budapest XII., Jagelló u. 3. sz. alatti lakost és Pajor Gyula helybeli rendőr főtörzsőrmestert, hogy a Babits-villa fedett terasza öszszeomlott, minek következtében a szomszédos helyiségekben is kisebb károsodás következett be. A ház így életveszélyes, ezért elrendeli, hogy Babitsné a hiányzó tető pótlását, mint háztulajdonos végeztesse el, az összeomlott tetőszerkezet anyagát pedig tároltassa, ellenkező esetben építésrendészeti kihágás címén az eljárást megindítja. A határozatot 44