Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

lenne gondoskodni arról, hogy a meszelt falon, fastékkel lerögzített aláírások beható ideig védelmet kapnának.)" E korai javaslatokban is a múzeumi státusz jövendő lehetősége lappang, ami 1945-ben és 46 elején — mint láttuk — határozottabb alakban, ám még kevesebb reális eséllyel vetődik fel. És 1946 vége felé? Már a stabilizáció után? A ..Dolgozók demokratikus hetilapja" alcímmel jegyzett Szabad Esztergom 1946. november 10-i száma a „felbecsülhetetlen muzeális érték" végítéletével szemben a város, sőt az ország társadalmához fellebbez: „A Babits-villával nem törődik senki. Egy olyan ember lakik benne, aki ezt a felbecsülhetetlen értékű falra írt autgramokat be akarta meszelni . . . tetőzetén az eső befolyik ... a Babits-villát a pusztulás veszélye fenyegeti. . . Ha a város vezetősége nem tud erkölcsileg és anyagilag a Babits-villa megmentésére vállalkozni, akkor fogjon össze a kultúra kultuszát és annak emlékeit tisztelő társadalom és ez a társadalom mentse meg a pusztulásra ítélt Babits-villát." (37. — Kiemelés tőlem: N. T.) A villát, amely immár nem csak az egykori tárgyak muzeális értékű belvilágát, de a lakhatóság elemi feltételeit is nélkülözi. Néhai „lelkét" a névjegyekben kifelé villantó tükre — a nagyon kevés eredetiben megmaradt relikvia legértékesebbje — az is homátyosulóban... A város, az állam erkölcsileg nagyon is kész volna — de anyagilag képtelen vállalkozni az értékmentésre; már csak azért sem, mert a megmaradt nagyon kevés megóvásához viszonylag nagyon sok pénz kellene. Az újságcikkben drámaian felszólított társadalom — amely új életének alapjait építi, s jelenében az elemi szükségletek még mindig teljhatalommal parancsolnak —• nem „költözhet be" egy alig lakható magánházba. Egyes lakosainak — nagyon soknak — azonban sürgősen lakásra van szüksége. S akinek semmilyen nincs, annak a félig-meddig romos is megfelel. Mivel neki muszáj: ő majd lakhatóvá teszi. . . Mosonyi Klára még lakatlan szobákba nézett be; viszont az utóbb idézett cikkben már színrelép a ház drámai végjátékának újabb főszereplője — Babits, Török Sophie, a természet és az állam után: a lakó. Az, aki Török Sophie vagy az állam helyett ezelőtt is sikerrel verhette volna vissza a természet pusztító ostromát: most ő marad a még teljesebb pusztulás elkerülésének egyedüli lehetősége. A lakó, aki a háború alatt a harmadik megoldást jelenthette volna. Az özvegy számára azonban valószínűleg éppen ez — a bérbeadás — tűnt a legképtelenebbnek. Mert bármennyire is elidegenült a halottas-emlékűvé változott nyaralótól, — az Ö házába éppúgy nem engedhetett be idegent, ahogy az utóéletébe sem akart. . . Ez a döntés most, a háború után már nincs a kezében; meghozza helyette a társadalmi szükségletet kényszerintézkedéssel is kiszolgáló állam. Ezt a tulajdonosnak el kell fogadnia, hisz lakója bármilyen is legyen, biztos, hogy rászoruló. (Régi esztergomiak •— valószínűleg nem egészen alaptalan — szóbeszéde szerint legelébb néhány átmenetileg otthontalan prostituált ütött tanyát a hegyi lakban... Éz a groteszk epizód — ha ugyan igaz — még közvetlenül a háború végleges elvonu42