Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

ablak bedeszkázva, így nem láthatjuk meg, mi lett a puritánságában oly kedves és művészi berendezésből, amelyet a szobában egy másik idézet jellemez: »non ebur, nec auream«." (82. — Kiemelés a szerzőtől.) Akinek keze nyomán ezek a feliratok kívül-belül a falakra kerültek: ..Einczinger Ferenc takarékpénztári igazgató, festőművész" is feltűnik a riportban, mint Mosonyi Klára útikalauza, és — még mindig — „meghatott szavakkal emlékezik meg Babits utolsó napjairól." Azt mondja el az újságírónőnek, hogyan segített a halálos ágyon sajtó alá készülő írók két háború közt című kötetbe Babits pótlásait beragasztani: — amit 1941 végén az Esztergom Vármegyében is megírt. Az egykori lap volt főszerkesztőjével, Simándi Bélával is tartják a régi — láthattuk: „fegyvertársi" — kapcsolatot. Tanúsítja ezt Simándinak a Politika című budapesti hetilapban (83.) A két Babits-ház címen és ügyében közreadott cikke is, amely egyébként ott folytatja az elégedetlenségtől fűtött korholást, ahol 1942-ben — Esztergomban — abbahagyta: „Nagyon szerette ezt a két várost, ezt a két házat, ... de a két város bizony hálátlan lett fiához. Azért a sok szeretetért, amellyel életében, alkotásaiban csüngött rajtok, csak nagyon keveset kapott viszonzásul. A nagy szekszárdi ház málladozik. Nem hirdeti rajta tábla szülötte emlékét . . . Esztergomban járva, Babits ottani emlékeit keresve nem sokkal többre akad az ember, mint Szekszárdon . . . Még halála évében nevezte el a város Babits Mihályról a hegynek vivő, a háza felé vezető utcát. A ház áll, azonban a háború alatt, mint maga a város is, amely többször cserélt gazdát, sokat szenvedett. Babits meghitt esztergomi barátjával, Einczinger Ferenccel beszélgetünk régi emlékeiről. Tőle tudjuk meg, hogy a ház hosszú időn át magára hagyatott volt. A benne lévő ingóságok, Babits-emlékek az idők folyamán elkallódtak. A ház, akárcsak a szekszárdi présház ^tetőzetét veszti« és az évek esője elmosta a híres autogramm-falat, amely pedig iónéhány aláírásával, holtakéval és ma is élőkével, irodalmi emlékké válhatott volna . . . Ma már csak a régi nevek összefolyt festékfoltj ai őrzik a régi idők emlékét. Pedig Einczinger Ferenc 1945-ben kísérletet tett arra, hogy megmentse a megmenthetőt. Kérte, hogy fedjék be üveggel a falakat, azonban akkor nem nyílt lehetőség arra, később pedig már feleslegessé vált volna ennek a jószándéknak a megvalósulása." (84. — Kiemelés a szerzőtől.) Vajon a 13-as házszám: a Sors és a hivatalos város „autogramja", amelyet a kulturálatlanság erélyes kalapácsütései rögzítettek az értékes tornácfalra — átvészelte-e a kettős hadjárást: emberekét és természetét? Anyagát tekintve mindenesetre sokkal jobb esélye volt erre, mint a látogatók vakolatra rótt kézjegyeinek. Az időjárás változásait legérzékenyebben az épületek felhámja szenvedi meg, s az, ami rajta van. Nagy Endre az 1930. nyarán maga festette tréfás freskókról hat év elteltével kapja a vészhírt, hogy „pattogzani kezdenek, és a restaurátor sürgős közbelépésére van szükség, hogy a végleges pusztulástól megmenthetők legyenek." (85.) Einczinger pedig először már 1942 karácsonyán — Babits vendégeiről — közreadott emlékezésében javasolja az aláírás-fal védelmét: „Verandája falán még ma is látható az autogram-gyűjtemény, ami a ház hajdani vendégeinek nevét megőrzi. (Tanácsos és érdemes 41