Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

tovább élő „virágai" közé sorolja — az ennyire balos megítélés egyelőre elszigetelten (s később is csak szélsőségként) jelentkezik. Babitsot ugyan most is „rehabilitálják", de ez ekkor nem több puszta hivatali intézkedésnél, amellyel a kulturális kormányzat tanári nyugdíjjogosultságát ismeri el. Szellemi életének folytonosságához nincs szükség semmiféle „nyílt parancsra". Az életmű értékeinek megismertetése és vitatása (ami szintén megindul), ugyanazon a szabad pályán haladhat. Török Sophienak — aki „ezért maradt élve" — régóta kész „menetrendje" van a Babits-művek és dokumentumok kiadására; ám energiája, ideje már kevésnek bizonyul. „Az elmúlt időkben sok rosszat éltem át, és otyan rossz idegállapotban vagyok, hogy alig tudok valamit dolgozni" — nyilatkozza 1946-ban. — „Amióta legkedvesebb barátnőmet, Hoffmann Editet elvesztettem, annyira nincs kivel beszélnem, hogy legtöbbször hallgatok . . . Tervem elég sok van, de időm nincsen. Szellemi társaság nélkül, fűtetlen szobában nem lehet dolgozni." (77). Megélhetésük érdekében állást is kell vállalnia, (a Fővárosi Könyvtárban helyezkedik el). így nemhogy a Babits-életrajzzal nem készül el, s az ifjúkori levelezés nem kerül sajtó alá, — de az ötkötetesre tervezett összes Művekből is csak az első kötetet képes megjelenésig juttatni, (még 1945-ben). Ennek utószavában is elsiratja a hagyaték háborús veszteségeit, az előhegyi károkra vonatkozóan pedig gyanúval is él, s ez alako(ka)t is körvonalaz: „ . . . levelezése, kéziratai s fényképei nagyrészt elpusztultak, könyvtára, bútorai s emléktárgyai porrá égtek, és sok éven át gyűjtött emlékekkel díszes kis nyaralóházát a gonosz szomszédok teljesen kifosztották... " (78. — Kiemelés tőlem: N. T.) Nem tudjuk, mi s mennyi jogon vádol „szomszédokat" (s kik lehettek: talán azok közül valók, akik a házőrzőt elpusztították? . . .). Rendőrségibírósági iratokban nem volt módunk kutatni, de majdnem bizonyos, hogy hiába is tettük volna. Az özvegy még feljelentéssel is aligha próbálkozott; jól tudhatta, hogy a háború utáni gondok-zavarok közepeti, ilyen ügyek kinyomozásának vajmi kevés esélye lehet. Nem sokkal több, mint annak,. hogy Török Sophie — saját, tulajdonosi erejéből — rendbehozassa a lakhatóságából is eléggé kifosztott nyaralót. A Fővárosi Könyvtártól 200 Ft fizetést kap, továbbá — a rehabilitáció óta — férje nyugdíjának 30 %-át: ez az összes jövedelme, amiből kettőjüknek kell megélni. (79). A megrokkant házat akkor sem tudná újjáépíteni, ha akarná. Pedig valószínű, hogy — túl „gyász és vér" viharos korszakán, és közös életük egyéb emlékhelyeit elvesztve — most már akarná. Ha úgy tetszik: a várást, halasztást ritkán tűrő történelem kegyetlen „fintora", hogy az emlékhellyé mentés lehetőségét először akkor nyitja meg, amikor a ház alig több puszta helynél, s az ország zsebe nem kevésbé üres. így a lehetőség — akár az özvegy, akár az állam részéről — sem jelenthet többet „elvi" készségnél, hajlandóságnál, azaz a megvalósítás további elodázásánál „jobb időkre". Természetesen jól tudja ezt Mosonyi Klára is, aki 1946' elején nyitja meg — legalábbis a sajtóban — egy újabb korszak előhegyi zarándokai39