Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

tét meg kell írnom! Nehogy ő is elérhetetlen távolságba kerüljön a valóságtól, megfejthetetlenül, idegen kutatók kezére!" (69. — Kiemelés tőlem: N. T.) Az előhegyi ház is elidegenült: a Nagy Szétválás küszöbe, életidegen akadály közte és Babits közt, akiket — így együtt — öröklétben szeretne tartani. (Már csak azért is, mert — tudva-tudattalanul — mintha magát csak Babits függvényében, szinte az ő teremtményeként érezné valakinek: teljesen eleven személyiségnek. íme egy árulkodó jel — a sok közül — az előző interjúból: „Török Sophie, az írónő bizonyára dolgozik valamin ..." — érdeklődik nála az újságíró. Mire az özvegy: „— Török Sophie ... — legyintés, gyorsan letörölt könnyek. — Hisz még ez sem én magam vagyok. Ezt is tőle kaptam. Ezt a nevet, Kazinczy Ferenc hitvesének a nevét." — (70. — Kiemelés tőlem: N. T.) Török Sophie az életükre akar emlékezni, s ennek az előhegyi ház többé már nem egyértelmű helye. Túl messze esik már Pesttől: a tér kevés kilométerét a lélek időmérése sokszorozza űrbeli távolsággá. A léleké, amely nem akarja elismerni a véget. Ahonnan ez még távolinak tűnt: — közeli emlékhelyet csak ott választhat. A pesti lakásukban, ahol falak, bútorok, tárgyak: — minden csak az élet nyelvén szól; a haldoklásét nem tanulta meg. Igaz, az utolsó közös lakásukat anyagi okokból föladta. kisebbe — a Jagelló útra — költözött Ildikóval, de Babits még itt is inkább jelenvaló, mint Esztergomban, vagy a temetőben . . . ,,. . . nekem a temető idegen, nem érzem őt ott — még talán akkor inkább itt, ebben az ici-pici lakásban, ahová még azt hiszem, kicsit magammal hoztam." (71. — Kiemelés tőlem: N. T.) A legtöbb, amit az előhegyi ház pusztulása ellenében tehetne, hogy kezdeményezi: intézményesítsék mint emlékhelyet, avassák múzeummá. Persze nyilvánvaló, hogy ehhez a háborúval elfoglalt, különböző szintű „ninivei hatalmak" áldásukat is aligha adták volna, nemhogy a pénzüket; ám Török Sophie számára nem ez jelenti a legfőbb akadályt, hanem maga a ház, azzal a magányos lélek formálta-torzította jelentésével, amelynek elemzését a fentiekben kíséreltük meg. Rövid foglalatát pedig abban adhatjuk, hogy a zavaró emlékű esztergomi hajlék (személyes vagy hivatalos) emlékhellyé minősítése addig fel sem merült Török Sophieban, amíg a pesti lakás(ok) lehetőséget ad(nak) Babits életének — közös életüknek — zavartalan reprodukálására. Ahol Babits mindig csak élt, ahol utóélete közvetlen és természetes folytatásnak hat, mert életének társától függ, aki bármikor közvetlenül beleavatkozhat, jelenlétével szinte jelenné rendezheti be és őrizheti meg: az özvegynek ezekben az években ilyen „kétszemélyes múzeumra" van szüksége. Létre is hozza, — természetesen Pesten, úgy, hogy az utolsó közös lakás Babits-szobáját a Baumgarten-alapítvány házába költözteti át. Mindent úgy, ahogy volt: „ . . . a könyveivel, a lámpájával, a díványával, az apjától örökölt rézlovasával, az asztalán azokkal az apróságokkal, amiknek elhelyezését én a halála után pontosan feljegyeztem éjszakákon keresztül, oda, igen, oda őhozzá mentem." (72. — Kiemelés tőlem: N. T.) Az Előhegyen is — láttuk — még mindig úgy van minden; ám ez az úgy azt a Mást jelenti, amiről Török Sophie nem akar tudni. Esztergomot 36