Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

Sophie — beletörődni látszik a természeti és emberi erők pusztító hatalmába, sőt, mintha elszántan együtt is működne velük, „égi és ninivei" végzetnek fogadva el őket — annyira nem tesz semmit ellene. A legkevesebb, amit tehetne, hogy folytatja az előhegyi nyaralások sorát, évről-évre visszahódítva kertet és házat az őszök-telek „barbár" uralmától. Egyedül, (illetve Ildikóval) — és valószínűleg éppen ez az, ami miatt nem teszi. . . Mindenesetre Szabó Zoltánnak több részletében már idézett riportjából úgy tűnik, hogy az özvegy 1941 óta akkor járt itt először, amikor ő is: 1943 júniusában. És bízvást feltételezhetjük, hogy azután sem sűrűbben. E huzamos távolmaradásnak alapvetően pszichés okai vannak. „A mély fájdalom összeroppantja az egyedül maradt asszonyt. Az egypercnyi életet című költeményének soraiban így vall erről: ^Napjaim gyásszal tömve, csak véres és halálos szavakat ejtek s görcsökben hullajtom könnyem mint fáradt öregek szeme.« A gyász és az önmarcangoló szomorúság még egyszer, utoljára fellobbantja szerelmi líráját, versekben siratja az eltávozottat." (67. — Kiemelés tőlem: N. T.) Ö maga — már a háború után — így nyilatkozik ezekről a verseiről Kosa Jánosnak: „Van egy kiadásra kész kötetem. Sirató a címe, és versei mind Mihályról szólnak . . . Sokat, nagyon sokat, állandóan kellett rá gondolnom. Az az érzésem, hogyha én úgy gondolok rá, mint egy élőre, akkor legalább árnyékéletet él, mint a görögöknél. A műveiben él. A versekben is a létező Babitsról írok, mert nem tudom elhinni, hogy a temetőben kelljen keresni." (63. — Kiemelés tőlem: N. T.) Nem tudja elhinni. . . Nem akar tudni a Kerepesi temetőről, a sírról. — a sírokról, mert alighanem az előhegyi házat is, a haldoklás színhelyét, annak tekinti: Babits „matrac-sírjának". (Nem elképzelhetetlen, hogy az is felmerül benne, s — tudva-tudattalanul — a ház „bűnlistáját" gyarapítja, hogy mi lett volna, ha Babitsot végig pesti orvosai kezelhetik . . .) Lelkiállapotának ez a kulcsa, ami az előhegyi „kripta" zárjába nem illik, ám a valóságos ajtókulcsot szinte fölöslegessé teszi, a felejteni akarás mély kútjába dobatja vele . . . Ö továbbra is élni akar Babitscsal, s ehhez éltetnie kell őt. „Reprodukálnia" mintegy — például a kockárólkockára összerakott életrajza által, amelyet az utolsó két évtized közös élményei építenek föl, kizárólagosan hitelessé. Valósággal rögeszméjévé válik, hogy őt Babits utóéletének ügye tartja életben, s Babits utóéletét csak ő tudja biztosítani. „Nekem kell megírnom. Ezért maradtam élve" — mondja közvetlenül a háború után. — „Mindig erre gondoltam. A tavalyi szörnyű év alatt, amikor úgy éreztem, a szellem minden emberének a föld alá kellene szégyellnie magát, hogy tűri azt, ami történik. Az ostrom alatt, mikor a nálam lakó nyilas mindenáron fel akarta jelenteni a nálam megbúvó 74 éves, üldözött asszonyt. S a felszabaduláskor, ami számomra azzal kezdődött, hogy keresztüllőtték a karomat — és én mégis sírtam a boldogságtól! . . . Higgye el, csak azért csináltam végig, mert Babits Mihály éle35