Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

nek" fogadója, ahol a gazda kiköltözése után is összetalálkozhatnak vele és egymással. Vagy talán nem is gazdátlan még? „Még sokszor tekintünk fel az előhegyi házra és esténkint hazatérőben odalesünk: fölgyullad-e a világosság az ablakaiban". Ezt mintegy negyedévvel Babits halála után Simándi írja. (63). Majdnem két évvel később Szabó Zoltán meg is gyújtja a lámpát a házban, ahol — mint egy kriptában — „már csak a hűvösség lakik", de: „Minden úgy van benne. Az ágymelletti asztalkán egy skatulya gyufa. A gyufaszálak barna fejében két éve alszik a láng. A szekrényben a ruhák, milyen megindítóan kicsinyek így a fogason! A polcon egy széleskarimájú szalmakalap. Milyen hiábavaló, ha nincs arc, amelyre árnyékot vessen. Meggyújtok egy lámpát, amelynek két év óta halálhoz hasonló álomba merült a fénye. Hozzáérek egy csengőhöz, amely két év óta nem jelentette, hogy él egy kéz, amely megrázza. Felnyitok egy mosdószekrényt, két év óta nem gyógyító gyógyszerek pihennek benne, üvegcsék, rejtelmes és félelemgerjesztő szerszámok, mesterséges táplálásra szolgáló fecskendők, egy üvegben oltótű, szeszben. A szesz kicsit barnás, talán a vértől, amely valaha az oltótű hegyére tapadt. A falon két tátrafüredi emlék között, egy valószínűtlenül apró pisztoly. Milyen kicsi és mégis öl. Babits Mihály egy tanártársa ölte meg magát vele, Babits szeme láttára, lakásának kapuja előtt, egy estélyről hazamenet ... Az ágy fölött a hálófülkében híres képek másolatai . . . Egy életunt fal két szoba között összeroskadni vágyik." (64). Még minden bútor és tárgy a helyén van tehát, régi rendjüket mint eleven szervezetet emlékek tartják működésben ... A kertnek pedig a természet üteme parancsol — nőni, virágot, gyümölcsöt hozni: „Kinn a kertben egy királynői olajfa ágai illatoznak, s a cseresznye beért. A színe sötétpiros, mint a szív felé áramló véré. A fű magasra nőtt. . . Gázolok a burjánzó gyepen a cseresznyefák harsogó pirosa alatt, s nézem a gyümölcsfákat. Dús termést ígérnek. Kinek is, minek is? Valami kacagás bújkál a kertben, füvek és fák nevetnek a halálon, a hűtlen természet nevet a hűséges házon, mely azon van, hogy utánahaljon gazdájának." (65). Igen, csak a ház, az épület „éli át" a gazdátlanságot annyira, hogy „életunttá" váljék, hogy belerokkanjon. Pontosabban: a ház — és immár egyedüli tulajdonosa: Török Sophie. „Benn a házban ajtónyitásra vakolatát hullatja a fal, s a tükrökben sápadtnak látja magát az, aki belenéz ... A költő felesége, a költő egykori kedves szobájának kilátóablakához megjr, a redőny dörögve lehull: »Ha tudná, milyen büszkék voltunk erre, hogy redőnyünk van« — mondja. A hangja fakó. A szobákban nesz nélkül romlik a fal, porlanak a könyvek, roppannak a bútorok. A ház sötét, jól érzik magukat benne a kísértetek, a zárban fordul a kulcs. Benn senkitől sem zavartatva végezheti csendes munkáját az enyészet, mely megroskasztja a házakat is. Mint a sírokat." (66). Az „elidegenített" háztulajdon Aki az enyészet „csendes munkáját" leginkább megzavarhatná: Török 34