Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

üres házat, akik az ő hiányát csak vele tudják betölteni, akik felnyitják az Előhegy „lehunyt szemét" . . . Az újkeletűen Babitsénak kinevezett út „felülvizsgálata" a kulturálatlanság ősmúltú útvesztőjéhez vezetett. Az elégedetlenek a megörökítést a megöröklésért akarják, az érték megőrzését — annak sugárzásáért. Az utcanevet, a „márványdarabot", a posztumusz irodalmi estet — az örökség átadásáért, az ismerethiányok pótlásáért. Ez a lényegében népművelői törekvés helyi szószólóra főként Simándiban talált. A közművelődésért hivatalból is felelős lapszerkesztő minden alkalmat — sőt ürügyet — megragad: „Egyre több városból olvasunk Babits-estekről beszámolókat" — írja, mégpedig vezércikkben 1941. december 11-én. „Önként merül fel a kérdés, hogy ha például Debrecen, melyhez pedig Babitsot alig fűzte személyi kapcsolat, megrendezi Babits-estjét, miért késik vele Esztergom, ahol élete olyan sok termő évét élte? Miért nem áldozunk mi legalább egy esttel Babits emlékének, amikor ő versben és prózában olyan sok halhatatlan emléket állított városunknak, amelyet nagyon szeretett? Van irodalmi társaságunk, amelynek az élő Babits tevékeny tagja volt. A halhatatlanságba költözött költő megérdemli tőle, hogy az emlékének áldozzon, hogy megismertesse a közönséggel, amely személyét tisztelte, becsülte, de életművét alig ismerte..." (61. — Kiemelés tőlem: N. T.) Az 1942. október 29-i lapszám vezércikkében azt az eseményt kommentálja, hogy Sopronban felavatták a Magyar Művelődés Házát. Most is rövid úton eljut az összehasonlításhoz, ennek közművelői fájdalmába pedig belesajog a helyi Babits-kultusz összes nyitott sebe is: „Kulturértékekben, magyar múltban alig van város, amely Esztergommal vetekedne. De mely városok fölé emelkedik a miénk a magyar intelligenciának és a legkisebb magyaroknak a hivatástudata képzésében? Vannak múzeumi kincseink, de kiket fogunk kézen, hogy rajtuk keresztül megmulassuk nekik a magyar múlt látását? ... És az egyik legkülönb magyar, de európai elme is, akit Esztergomhoz nagyon sok fűzött, Babits Mihály temetésén . . . csak ketten voltunk Esztergomból. Óh, helyi irodalmi társaság, hol késik a legdíszesebb tagod emlékére megrendezendő ested? És hol vagy márványdarab, amely megörökíted házán az emlékét? ..." (62. — Kiemelés tőlem: N. T.) Ezt a sürgető hiányérzetet észrevehetően áthatja a felvilágosítók természetes naivsága is; hiszen néhány irodalmi est aligha változtat a tényen, hogy Babits műveit nemcsak a „tömegek" nem ismerik, de még az ún. „művelt középosztály" nagy átlaga sem. Mint ahogy a birkajárást sem varázsolhatja úttá az „előkelő" felirat, s a lakatlanul hagyott házat semmilyen emléktábla nem óvná meg az enyészettől. ,,Minden úgy van ..." Még nem emlékhely, hiszen egészen friss emlékeknek csak lassan kihűlő helye. Nem emlékház még, hanem a barátok, kortársak „hazajáró lelkei33