Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

„örökség" ügyében. Szükségszerű, hogy őket nyugtalanítsa a nagyon egyenlőtlen „jussolás", hogy ők legyenek oknyomozók. 1941. október végén Simándi tűnődik el azon, „hogy itt mindenki a nagy embernek kijáró tisztelettel beszélt vele és róla; olyanok is, akik egyetlen sorát sem olvasták ... a mai sebessodrú életben azok között is, akik személyét tisztelték, sokan vannak, akik műveit, tanításait nem, vagy csak alig ismerik." (58. — Kiemelés tőlem: N. T.) Einczinger, aki az év végén Szekszárd parádés hintóját hányta a helyi főhivatalosságok szemére, egy 1942 szeptemberi „jegyzetében" félrelök minden taktikázást, amikor a provinciális értékrend belső hiányait Babits igényességéhez méri: „A nagy tudós gondolkodó, sokat látott, nyitott szemmel járta éveken át városunkat; neki ez a kis város második Szekszárd, a szülővárosa volt. A magyar kisvárosok fogyatékosságait itt is meglátta, de meg tudta bocsájtani, mert mint ember, ő is szerény és kisigényű volt. Kérlelhetetlen volt azonban bírálataiban a kulturális igények és a hajdani fényes múlt történelmi emlékeinek feltárása, megóvása, közkinccsé bocsájtása kérdéseiben. Az e tárgykörben városunkban sajnosan, majdnem általánosságban jelentkező közönyt mindig élesen hangsúlyozta ki. (59. — Kiemelés tőlem: N. T.) Az ellenzéki Babits-kultusz — helyben és széles ez országban — a temetés után tehát felerősíti kritikus sajtóhangjait a közöny és a műveletlen igénytelenség mély összefüggéséről. Babits életében sem mindig tudták elnyomni ezt az ünnepi zenék: a lényeget tekintve ugyanerről árulkodtak az 1934-es helyi Babits-est hírverésének felhangjai. Akkor udvariasan ünnepi kívülállást palástoltak a díszelgő szavak, — most pedig igénytelenül mindennapias kívülmaradásunk lepleződik le. Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy a (kölcsönös) udvariasság kijelentései — ünneprontó kérdésekké változnak, a kapcsolat lényegét vallató kérdésekké: vajon mennyire kölcsönös, kétoldalú a kapcsolat termékenysége? Nem az-e a mi legsúlyosabb adósságunk, hogy nem fogadjuk el (be), amit tőle kaphatnánk? . . . Igazából erről kezd és folytat — válasz nélküli — vitát Einczinger és Simándi: olyan „furcsa háborút", amelyben az ellenfél hallgat és pihen. (A valóságos, a Ninivéket elpusztító háborúkra gyűjti erejét?. . .) Ebben a fenyegetően süket csendben hangzik el az utóélet esztergomi sajtójának legkeserűbbre fogalmazott kérdése (Einczingeré? Simándié?) az első évfordulón: „Életében se kapott a költő városától valami viszontszeretetet. Holta után pedig az emlékéről is megfeledkezik a hálás utókor. Nem akadt az évnek egy délutánja, amelyen város, irodalmi társaság az emlékének áldozott volna. Nem akadt egy márványdarab, amely háza falában hirdetné, hogy itt élte át tíz legtermékenyebb esztendejét a költő és utolsó évei nagy szenvedéseiben itt keresett enyhülést. Vajon hányan gondolnak rá halála évfordulóján?" (60). A válasz ismét a kérdésben rejlik: mindazok — ahogy már láttuk — gondolnak rá az évfordulókon, akik az évfordulókon kívül is — azok, akik vele gondolnak, gondolkoznak. Babits előhegyi házának gyakori vendégei, látogatói — a töprengéseiben, költészetében mindennapian otthonosak. Akik valóban emlékhellyé avatják a Babits halála után oly 32