Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

Szívós Waldvogel József indítványát hivatalos javaslat formájában dr. Etter Jenő polgármester terjeszti a város képviselőtestülete elé. A döntés már a szeptember 20-án tartott közgyűlésen megszületik, az Esztergom és Vidéke 24-én ad róla hírt. Maga a határozat Esztergom város iratai között a 226 1941. kgy. szám alatt található. így kezdődik: „A szab. kir. megyei város képviselőtestülete a város területén sok éven át pihenni szokott, nagynevű költőjének, Babits Mihálynak emlékezetét méltóképpen megörökíteni óhajtván, elhatározza, hogy a Bárány út lakott részét Babits Mihály utcának nevezi el és megbízza a város polgármesterét, hogy az utca jelző, valamint házszám táblák elkészítése és elhelyezése iránt gondoskodjék." A szorgosan szorgalmazók taktikája vált-e be ennyire? — ki tudja; mindenesetre a felvezető — immár Babits Mihályról elnevezett út ügye is előremozdul. Persze, jóval lassabban, hiszen e célra már komolyabb pénzek szükségeltetnek. Mégis — ami az élőnek nem jutott ki, a Nagv Halott és a Helyi Büszkeség javára már kerül az is: „a Babits Mihály útnak állandó burkolattal való ellátásához 9000 P-t szavaztak meg ..." — számol be Simándi lapja 1942. október 1-én a városi képviselőtestület rendkívüli közgyűlésének témái között erről is. Az útburkolat azonban nem készült el — és máig sem —; a rávalót akkor valószínűleg a háború nagy földcsuszamlása sodorta magával . . . Az út így maradt, ami: inkább csak amolyan csapás, birkaterelő pásztorok, kertgazdák, turisták — irodalmi zarándokok gyalogjáró ösvénye. 1943. júniusában sem másmilyen, amikor Szabó Zoltán — Török Sophie kísérőjeként — kaptat fel rajta, két évvel ezelőtti búcsúlátogatásának emlékterhét hordozva: ,, . . . a legrövidebb út Babits Mihály házához, két kórház között kezdődik. Az OTI-rendelő falán feltűnően nagy tábla hirdeti autóknak, gyalogosoknak, szekereknek: Babits Mihály-út. Az út itt a kezdet kezdetén valóban út még, két fiatal fasorral, gyalogjáróval és úttesttel, vagy ötven lépés hosszan. Később azonban, ahogy kapaszkodni kezd a hegyre, megszűkül az út... a kaptatón elfogy az út is, a lélegzet is. Még az ifjabb tüdő is kifárad, micsoda kín lehetett beteg légcsővel, zihálva haladni ezen az úton fölfelé, néha csomagokkal. Kétoldalt hat pinceház, hátával a földnek támaszkodva, egymás hegyén-hátán, városias nyomor lombos környezetben ... Az ösvény . . . elbizonytalanodik, később majd a semmibe vész. Űgy érzem eltévedtem, a sikamlós föld meg-megcsúszik a lábam alatt. Erre vitték le Babits Mihályt, hordágyon utoljára, ezen járt egykor a legtöbb halhatatlan a magyarországi utak között, mint Babitsék autogramgvűjtő házfala tanúsítja. Gyalog persze, kocsi itt nem is mehet fel. . . " (53). Arra azonban éppen így jó ez az ösvény, hogy tovább növelje a Babits szellemében — Babits szelleméért „soha-meg-nem-elégedők" helyi képviselőinek hiányérzetét. Simándi már lapja első számában — és mintegy húsz nappal már az utca-elnevezést hivatalos rangra emelő határozat után! — kétségbevonja az ösvényt kiválasztó értékrendet (a nyomatékos kiemelés is tőle való): „Amivel megkéstünk, még jóvá tehetjük. A 30