Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

táncosok voltak ezek, amelyeknek sivár és tragikus életéről oly szépen írt a Magyar Nemzet hasábjain." (47). Einczinger Ferenc is Simándi lapjában, az Esztergom Vármegyében publikálja Babits-emlékeit, 1941, illetve 1942 végén, két-két közleményben. A legelsőben ő is felvillantja a derű óráinak Babitsát: „Nyájas, magyarosan vendégszerető házigazda volt, hangtalanul elnyújtott szájjal nevetett." (48). Ugyancsak Einczinger nyomán képzelhetjük el azt a — nem is egyszeri — jelenetet, amelyben az (akkor!) országos hírű esztergomi strandon a város polgármestere és modern irodalmunk egyik legfőbb vezéralakja fürdődresszre vetkezve tárgyalják meg a nyaralóhoz vezető út dolgát. Egyébként ez a kép sem nélkülözi a humor bizonyos — inkább már szatirikusba hajló — árnyalatát: „A polgármester már többször megígérte a nyáron, mikor a strandon találkoztak, hogy kijavíttatja a feljáró utat. A mérnöki hivatal tervei is készen vannak. De sajnos minden évben csak ígéret maradt és bizony, a legutolsó istenhátamegetti faluban sem hitegettek volna egy ilyen nagy magyart. Bezzeg Szekszárd, a szülővárosa, a vasúti állomásra parádés díszhintóját, sújtásos hajdúval a bakon küldte ki eléje, mikor édesanyjához ellátogatott." (49). Lehet, hogy a kitűnő ízlésű és arányérzékű Einczinger, aki mindig az értékőrzés benső termékenységét tartotta fontosnak — beletévedt a kisvárosi provincializmus egykorú csapdájába, amikor dzsentri-parádés külsőségekért „bezzegelt"? Valószínűbb, hogy jó taktikai érzéke nyilvánul meg: inkább ő az, aki csapdát állít, mégpedig olyan „csalétekkel", amelyre a helyi közigazgatás vezérférfiúi „fogékonyak", hiszen az ő értékrendjüket kínálja . . . Simándi is ezt a taktikát alkalmazta, amikor a lokálpatrióta büszkeség versenyszellemét keltegette: „Alighogy meghalt, városok kezdtek versengeni érte. Szekszárd szülöttjének vallja, Pécs magának követeli ifjúságát, Szeged tanárságának kezdő éveit. Valamennyi kivette részét a gyászban és a hálás emlékezésnek utcaelnevezéssel, egyéb módokon akarnak látható, maradandó jelet adni. Ebben a nemes versengésben a mi szavunk a leghalkabb ..." (50). Még az Esztergom Vármegye megindulása előtt, 1941. augusztus 16-án az Esztergom és Vidéke ugyanezzel az érvvel támasztja alá javaslatát, hogy „Nevezzünk el utcát Babits Mihályról". „Még frissek a sírhantok a nagy magyar költő sírján, még friss a fájdalom az irodalom, kultúra és művészet barátai között, de már — mint a monda szerint Homéroszért hét város versengett — egymás után jelentkeznek a legkülönbözőbb városok, amelyek valami kapcsolatra hivatkozva magukénak követelik Babits Mihályt. Mi esztergomiak hallgatunk, pedig a nagy költő talán közöttünk érezte magát legjobban ..." (51). Ugyanez a lap szeptember 10-én egy kishírrel ösztönzi tovább a városatyákat; az előbbi javaslatot most már utca-kijelöléssel is megtoldva: „Elsőnek Pécs nevezett el utcát Babits Mihályról. . . Mielőbb Pécs mellé kell sorakoznia ebben a tekintetben Esztergomnak is, amelyet szintén sok kedves kapocs fűz Babits emlékéhez. Kézenfekvő lenne, a nyaralójához vezető utat elnevezni a nagy íróról." (52). 29