Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

tóban, most már a halott író utóéletére alkalmazva: „és mit adhatunk mi?" Hogy a halott örökségéhez méltó megbecsülést, tiszteletet megadtuk-e — már gyászunk külső gesztusaival is: ezzel kezdődik a számonkérés. Az ország színe előtt is, Esztergomban is azok szólalnak most fel, akik Babits utóéletének indulásával elégedetlenek: akiket tehát Babits élő szelleme éltet, a műveké, amelyeket ismernek, mert valóban olvastak is .. . Közismert (például a Babits Emlékkönyvből), hogy Szekfű Gyula, Bóka László és mások a Kerepesi temetőből a hivatalos Magyarország távolmaradását érzékelték és kérték számon, — lényegében ugyanúgy, mint helyileg főként az Esztergom Vármegye című hetilap — csak éppen a felsőbb szintek képviselőiét. A népi írókhoz közelálló Simándi Béla (aki ezidőben a vármegye népművelési titkára volt) egész nyáron át érlelt lapalapítási terve október 2-ával jutott el a megvalósulásig. 9-én — tehát már a második számban — egy név nélküli cikk (valószínűleg a felelős szerkesztő, Simándi tollából), keserűen állapítja meg, nemcsak a Babits-barátok, de a város társadalmának nevében, hogy: ,, . . . a mi szavunk a leghalkabb, pedig hát életének a legtermőbb idejét az előhegyi házában töltötte a költő . . . Máihalálakor sajnálattal láttuk, hogy a városházán nem leng érte gyászlobogó, temetésére csak ketten utaztunk le esztergomiak, és minket is csak a baráti gyászunk vitt oda. A koszorúözönben azonban hiába kerestük akár a város, akár pedig a Balassa Társaság szalagjait a virágokon, pedig a társaság egyik büszkesége volt." (45). A cikk egyébként nem a külsőségek borús hangulatú hiánylistájával kezdődik, hanem az utóélet lényegére vonatkozó optimista meggyőződéssel: „Babits Mihály sírján már elhervadtak a virágok, megfakultak a koszorúk szalagjai. Ami életében földi volt, barátok, ismerősök emlékezetében él tovább. De megindul hódító útjára az, ami örök benne: az életműve, a szelleme, amely a magyarság legjobb fiai sorába emeli őt." (46). Barátok, ismerősök — értő olvasók egybehangzóan nyilvánítják bizalmukat a művek életereje, halhatatlansága iránt. Ám az ember hiányának betöltéséhez szükségük van arra is, „ami életében földi volt." Apró élettények sorjáznak, s rajzolják újra Babits alakját, egyéniségét. Többségük ilyenfajta elővezetéssel: „még júliusban . . . még a tavasszal . . . még tavaly ..." — mint egy hitetlenkedő varázsigével, amely kikezdhetné a visszafordíthatatlan uralmát. Az emelkedetten és némileg gátlásosán zárkózott, majdnem komoran komoly Babits közkeletű portréjába némelyik „mikrodokumentum" új, szokatlanabb szint is kevert: a humorét, a játékos oldottságét, — mint például ez is, amely Körössényi Vilmos emlékeiből való: „Még tavaly lent volt a strandon, egy hirtelen támadt jókedvében egyszer még, utoljára megnézte a kisváros éjszakáját Simándi Bélával és barátaival, ellátogatott a kedves kis kocsmákba, megnézte a város akkori érdekességét, mely lázbahozta a bazilika körüli embereket. Híres kötél28