Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

nyával megszakított időt emlékezéssel hidalják átjárhatóvá. Ez az idő feletti „viszontlátás" természetesen hívja elő a mítoszteremtés elemeit, a visszafelé ható előjel- és szimbólum-keresést. Jelképessé válnak az idézetek is, amelyeket valaha a „gazda" választott, s Einczinger Ferenc keze nyomán íródtak — kívül is. belül is — a ház falaira. A Francois Gachot, Rédey Tivadar és Tolnay Gábor társaságában még a temetés hónapjában odalátogató Körössényi Vilmos előtt például így: „S ahogy lefelé indulunk a csöndben és alkonyatban, még egyszer viszszapillantunk a házra, s megdöbbenve vesszük észre a külső falra rótt Arany János-idézetet, mely vigasztaló és szomorú is egyszerre, mert ítéletet mond a ház, a kert, a kövek felett. A ritmusa csendes, szinte melankolikus és mégis mintha zúgna és sírna, kegyetlenül és fenyegetőn, mint a szél: »Nem úgv épült, hogy századokig álljon. Csak múló tanyául, mint a fecskefészek.*" (41) Aztán Szabó Zoltán, két év múlva: „Ó, hogy rohan el tőlünk az elmúlt idő, szinte hallom vágtájának tompa dobogását, ahogy itt állok az esztergomi házban. Utoljára két éve jártam itt, akkor még a ház gazdáját látogattam ... Mi lesz a fecskefészekkel, ha végleg más tájakra költöznek belőle a fecskék? — így tűnődöm, az elrepült élők helyett, ki lesz a lakója? Lakodalmas enyészet? . . . Az »elefántcsonttorony* valójában vályogból épült, pontosan úgy, mint a fecskefészkek: újabb és újabb apró részecskéket tapasztottak hozzá." (42). És húsz év múltán ugyanez a jelképként újraolvasott felirat indítja el Pilinszky Jánost, amikor — éppen az emlékmúzeummá avatás alkalmából — összefoglalja az előhegyi műhely két évtizedes elhagyatottságát: „ . . . a »fecskefészek« bizony sok változást élt meg az elmúlt húsz év alatt. A költő halálával gazdátlanná vált, s kikezdte a pusztulás. Kísértetlak, panaszolja Török Sophie már a gvász első fájdalmában is, s ahogy telnek-múlnak az évek, a törékeny kis lakot lassan szétszedi az idő: a szél, az eső, s végül a mindent felejtő gaz: a süket föld, s az utókor közönye." (43). Igen, a közöny — időszakoké, amikor „a szellemek világa kialudt." A zuhanóbombák elkerülték a házat — „lelkének": a műveknek amúgy sem árthattak volna: — a ház haldoklását elsősorban az a közöny okozta, amely a léleknek, az életműnek szólt, azt is pusztulásra szánva. Az olvasók utókorának közönye? Aligha, — s közönynél voltaképpen jóval több: a hatalom különböző oldalú politikai-világnézeti gyanakvása, sőt kifejezett ellenszenve... „1941. augusztus 7-én temették Babitsot. A hivatalos Magyarország szinte észre sem veszi a nagy költő halálát. A Pesti Hírlap például a Szovjetunió ellen már megindított rablóháború hírei után néhány sorban számol be a temetésről. (A túloldalon hatalmas cikk herceg Festetics Györgyről, »a cukoripar és a telivértenyésztés nagy halottjáról*." (44). Az élő Babits — ahogy 1934-ben az esztergomiak nevében Einczinger mondta — írásokat adott, „mik fiainknak is szólnak." Rögtön egy kérdéssel folytatta, amely többször visszhangzik a temetés utáni helyi saj27