Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

Ebben a legutolsó időszakban járt itt a költő-ügyvéd Nagy Zoltán — akinek 17 évvel ezelőtt oly szerencsét hozó szerepe volt a házvásárlás pénzügyi előzményeiben. Mielőtt bemennének a betegszobába, a „nyitott verandán" •— az autogram-fal előtt — beszélgetnek Babits feleségével. „ . . . ismét megjelenik szemében a gond, a vívódás. Mit csináljon? Vigye Pestre a beteget, vagy maradjon még itt? . . . Babits nem akar elmenni, ragaszkodik falusi házának csendjéhez, levegőjéhez. Esztergom mindig jót tett neki, tavaly valósággal csodát művelt, annyira magához tért itt. Tanácsolom, hogy maradjanak még. Valahogy úgy érzem, hogy esztergomi otthona jobban köti a beteget az élethez, mint egy kórházi szoba. Két hét múlva úgyis vissza akarnak menni Pestre". (32). E végső nagy zarándoklat hírhozói-vivői közül a másik „utolsó" mű beíejezesénél is többen voltak szemtanúk. Esztergomi közreműködő pedig Einczinger Ferenc, a legértőbb és leginkább segítőkész itteni barát. „Legutolsó könyve, »írók két háború között« korrektúrájával bajlódott áevában fekve, egyes részeket újraírt, vagy hozzátoldott; ezeket a pótlásokat ragasztgatta kovásszal, a kiszedett hasábok szövege közé. Igen hálás volt a segítségért, mert mint mondta, nem tudott volna holnapra elkészülni." (33). Elkészült vele, az utolsó nyarán, még az Oedipus előtt, s Magyarország hadbalépése előtt: — szinte az utolsó pillanatában annak a több mint harmincéves korszaknak, amelyre a gyűjtemény címe utal. „Nemcsak teste hozza naponta az új meglepetéseket, a kín, s az iszonyat új támadásait, hanem reggelente az újság is, hazája, s az emberiség tragédiájának híreivel." (34). És hozzák a híreket a látogatók is, a maguk félelmeivel együtt, mint például a „halála előtt három héttel" Vas István, Radnóti és Ortutay Gyula. „Babits . . . legelsőnek ezt írta fel a papírra — mert beszélni nem tudott már: »Mi újság a frontokon?« Mi erre egymás szavába vágva mondtuk el kétségbeesésünket az elképesztő oroszországi előnyomulás miatt — akkor éppen minden reményünket elvesztettük. Babits ezt írta fel válaszul: »Ne féljetek, agyongyőzik magukat.«" (35). És elkészült Oedipus időtlen üzenetével is. A saját „történelmi" krízisének legvégén, szinte pillanatokkal „utókorának" kezdete előtt. . . Augusztus 2-án ezt írja beszélgetőfüzetébe: „Még egy pár nap haladék." Harmadikán beszállítják Budapestre, a Siesta-szanatóriumba, ahol a következő nap éjszakáján meghal. Illyés Gyula így emlékezett vissza utolsó találkozásukra: „...Az éjjeliszekrényen ott volt Oedipus-fordításának magyar és görög javító példánya. Legutóbbi beszélgetésünkkor erről folyt a szó: hogy elkészül-e vele idejére, a nyomtatás határidejére. Felemeltem a kéziratos borítékot. Rám pillantott, aztán pilláját mintegy beleegyezésül leengedte: viheted ..." (36). Milyen látásba, milyen látomásokba mélyedt utolsókat pillantó szeme? Vissza és előre az évekre -— évezredekre; emlékeket és műveket termő napokra és helyekre? Kolonosra és az előhegyi látképre is?. . . Beszélgetőfüzetének utolsó bejegyzése kérdés: szól valakinek, de, hogy Babits hallhatott-e kívül is valamilyen zajt, ami kiváltotta, azt nem tudni: „Ez 24