Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

Óh szörnyűarcú istennők, ha már a ti földetek ez, hol legelőbb ültem le itt, ne legyetek szigorúak irántam és Apollóhoz, ki sok rosszat jósolt nekem, de azt mondta, hogy végre enyhülést lelek, s elérek vándorlásom végéhez, mikor istennők földje lát vendégül engemet. Ott elpihen majd fáradságos életem, Adjatok azért, istennők, a jós-szózat értelme szerint megoldást életemnek és befejezést! Óh, fénytelen fény, aki hajdan az enyém voltál, sugarad utoljára simogat. (27). Oedipus utolsó búcsúja, alkuja a „szörnyűarcúakkal", akik — kísérve is, előzve is — idáig űzték: az előhegyi ház betegének zárómonológja is. Amit — mint műveiben mindig — a valóságban is párbeszéddé fordítana, ha árnyai még feleletre méltatnák. . . ,,Van-e ott valaki?" — kérdezi füzetében. Agyát ekkor már bevitték a szobába, s hogy a verandán vélt zajt hallani: Török Sophie utólagos széljegyzetéből tudjuk. Amely a saját gyors válaszát is rögzítette: „Ugyan! Hát ki lenne?" (28). Ám a halálos beteg — saját balsejtelmét is megelevenítő — olvasmánya: az utolsó lélegzetéig alkotó író munkája is egyben. „Illyés Gyulával, az Oedipus-fordításról beszélnek ... Illyés mókázik . . . Nagyszerűen játszik ... A költő kicsit jobbkedvű, valamit mond felénk. Nem értem. Zavar fog el, szégyen, hogy nem értem. Végül előveszi a noteszlapot és a ceruzát: bocsánatot kér, hogy nem beszélgettünk eleget, mert az Oedipus-fordítás ügyével kellett foglalkoznia." (29). Igen, kellett. Ragaszkodott benne a saját helyesírásához, mint a költői teremtés lényeges eleméhez: „a helyesírási stb. javítások közül mindazt, amit tehettem, elfogadtam, már csak azért is, hogy a nyomdának felesleges munkát ne hagyjak . . . Azonban ahol tintával kijavítottam, ott ragaszkodtam a magam helyesírásához, mert költőileg jelentősnek gondolom." (30). Ragaszkodott a költészet igényes munkájához — mintha az életéhez . . . És az esztergomi házhoz, mint egy jelképhez, — ami ha feltámadást már nem, akkor megváltást tartalmaz: az ő Kolonosához . . . Akkor is, amikor harmadszor kellene kórházba feküdnie, s az esztergomi intézmény nemhogy szobát, de üres ágyat sem tud felkínálni. Felesége a kórház szomszédságában lévő Katholikus Legényegyletben is megpróbál szobát kivenni, de ott is telt ház van éppen. Pesti orvosai, barátai most már hajthatatlanok döntésükben: a beteget Pestre kell vitetni. Nem lehetne még „visszacsinálni"? — kérdezi Babits — „én szívesebben ittmaradnék Esztergomban." Amihez Török Sophie utólag ezt a megjegyzést fűzi: „Szívettépően alkuszik, minden érvet elővesz, hogy ne kelljen Pestre menni!" (31). 23