Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

fel a későbbi — a tragédiát beteljesítő — gazdátlanság képét, fölébresztve most is az esztergomiak „lelkiismeretét", csak az apróhirdetésnél jóval' tudatosabb gesztus formájában. Olyan tisztelők részéről, akik a „gazda" európai kertjében is járatosak, „ápolt növényei" jó részét a sajátjukként ismerik . . . Á „nagy költőnek két lelkes híve" — ahogy erről egyikük, Einczinger Ferenc beszámol az Esztergom 1933. december 10-i számában — „Vasárnap délután. . . néma ünnepséget rendezett tiszteletére. Az Előhegyen őrt álló kis nyári házánál tettek látogatást, melyet a gazda az idei nyáron nem kereshetett fel, mert gyötrő betegsége ágyhoz kötötte. Az elhagyott ház némán panaszolta árvaságát, útjait felverte a dudva, fái nyesetlenek maradtak, és lábunk alatt a dérlepte fű kúszán nyúlt fel a téli borúlású égre. Barátai és lelkes köre ott a fővárosban most ünnepelték ötvenéves jubileumát, fél világ sajtója magasztalta a költőfejedelmet — mi pedig . . . lehajtottuk téli pihenőre rózsatőit. Tavaszra, majd ha ismét eljön közénk Babits Mihály, felnyithatja apró rózsafáit, vigyáztunk rájuk. Addig is forró üdvözletünket küldjük neki, és kérjük, hogy a mi ragaszkodásunk szerény megnyilatkozását fogadja szívesen." (8). Haldokló kert „a téli borúlású ég" alatt. . . De a következő tavasszal és nyáron — hála Einczingerék „szerény megnyilatkozásának" is — már föltámad, gazdájával együtt, aki a csendes diadal megkönnyebbülésével nyilatkozik: „Itt-tartózkodásom igazi pihenés és gyönyörűség. Elragad a gyönyörű kilátás, amellyel nem tudok eléggé betelni, körülölel a nagy csend, és gyógyít a friss levegő. Esztergomot nagyon szeretem, a város nagyon tetszik. A legszebb azonban az innen nyíló kilátás. Az első évben annyira lekötött, annyira gyönyörködtem benne, hogy még a munkától is elvonta a figyelmemet." (9). Most — a „feltámadás" élményének tettvágyával — éppenhogy arra irányítja: munkájára, terveire. Főként az előző évben megjelent irodalomtörténetének folytatása foglalkoztatja, az előhegyi panoráma is ennek alkotó elvét jelképezi le a számára: „Súlyos esztendőt kellett átélnem: egy hosszú betegség bágyadtságát egy nagy munka kábulata váltotta fel, s most jólesett szabadon nézni szét az esztergomi dombról, melyet már alig reméltem, hogy meglátok mégegyszer. Engem a szemem köt össze a világgal. A tág, szabad látóhatár előtt úgy érzem, hogy itt állok megint az élet közepén. Gondolatom szabadon legelész, mint a kifogott lovak. Szükségem van erre a korlátlanságra . . . Én az irodalmat is úgy látom, mint a természetet. Európa harmadfélezeréves irodalma úgy terül el ragyogva előttem, mint egy ilyen nagyszerű tájkép, kimeríthetetlen gazdagságban és mégis tökéletes egységben. Szabad, eleven és összefüggő képzelődésnek érzem, s nem vagyok hajlandó tudomásul venni a skatulyákat, amikbe a tudomány, sőt a politika minduntalan szétrakia és összedarabolja. Ahogy e fölött a domb fölött állok, szemem egyetlen pillantással röpül át a Dunán, s hiába mondom neki, hogy ott már vám áll, és új ország kezdődik . . . ő egynek látja az egész tájt, minden tarkaságával és változatával. így látom én együtt és egyszerre az egész európai irodalmat... " (10). Az Előhegy „szeme" (gondoljunk Einczinger szép megfogalmazására, r 17