Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

első gondnokának időben visszafelé fordított távcsöve őt magát mutatja a pusztulás első hónapjaiban is, a műhely tartós gazdátlanságát őrző kerítés körül, mint éber gondú szomszédot, derék állatbarátot, mint a jog hivatalból is aktív védőjét... A ház és a kert — az előhegyi „műhely" — két évtizedes gazdátlanságának jelenetsora tehát ezzel az érdemes szemtanú-mellékszereplővel kezdődik, illetve zárul: ővele, aki — inkább tudattalanul mint tudva — a város „lelkiismeretét" képviseli. A „kórus" hangját a főszereplő távollétében, a ház és a gazda utóéletében, amely haldoklás és feltámadás egységét valósítja meg, — a tragikum ugyanolyan megrendítő-fel emelő erejével, mint Babits élete és életműve is. Az egész „drámája" általában és esztergomi „felvonásai", előhegyi ihletésű művei különösen. Jelképek és jelentések „Most, ahogy ebben a késődélutáni világításban az árva és magárahagyott villa kertjéből lenézünk a városra és széttekintünk a tájon, úgy érezzük, hogy valóban Babits Mihályhoz illett ez a környezet. Alul, pár méterre innét zajlik, hangoskodik és él a város, figyelni lehet minden szavát, minden mozdulatát. Közel van hozzá az ember, oly közel, hogy már szinte benne és vele él és mégis messzi, egy kicsit elkülönítve, de csak annyira, hogy azért mindent, ami lent történik, látni és érezni lehessen. Csodálatos ez a kettősség és Babits egész lényének, költői, írói és emberi pályájának éles és töretlen szimbóluma." (Körössényi Vilmos — 1941. — 4.) Ezekben az előhegyi művekben, amelyek a ház, a kert, a táj Babitscsal lelkesült topográfiáját rögzítik: — az idill pillanatképeiben és történelmi látomások jelképeiben szenvedte meg drámai útját, hogy „versei hőse" ne csak ő legyen, hogy végérvényesen „továbbjusson" önmagánál. Hogy ő, aki nem született küzdelemre — „álmodozóból küzdő" legyen; a hegyre kitett „holt prófétából" hírmondó, szószóló, „a koporsónak torkából" üvöltő . . . Babitsot mindig az Egész érdekli; lírai vágya — „a mindenséget versbe venni": — alapja a filozófus, a kritikus rációjának is, amely a világot és benne önmagát átfogó tudatossággal vizsgálja, ellentéteket szintetizálva értelmezi. Oedipusi, hamleti hős, akit a vétkesek és cinkosok javára „kizökkent időben" ellenállhatatlan kényszer szólít, hogy megvizsgálja: neki mi része van benne. Akit csak a teljes „nyomozati" eredmény nyugtat meg, legyen az mégoly terhelő önmagára is. Szükségszerű, hogy ez a költői-gondolkodói tudat a húszas években fölmérje, líraian is értelmezze saját pályájának — „irodalomtörténetének" — ellentmondásos fordulatait (Cigány a siralomházban), s hogy a har14