Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

mincas években többször is meghatározza az előhegyi ház alkotó szerepét, helyét a „gazda" ellentétekkel teljes belső tájain (A gazda bekeríti házát, A sziget nem elég magas, Vers a csirkeház mellől). E kapcsolatrendszer legtömörebben összefoglaló jelképei a Medve-nótát indítják el (kiemelések tőlem, N. T.): Fordul a világ, kiborul alólam. Megkapaszkodtam peremén egy dombnak. Kis ház, börtönöm vagy-e? csillagnéző tornyom-e? Barlang kell a medvének, ha megúnja táncát. . . Somlyó György is ezt a verset választja, hogy jelképeit értelmezve, bemutassa az Előhegy Esztergomra — Európára nyíló kertjét, babitsian „egész táját": „Igen, börtöne is volt, melybe a betegség zárta; barlangja is, amelybe túlérzékeny sebeivel húzódott. De mindenekelőtt »csillagnéző torony« volt, az európai szellem egyik legkimagaslóbb korabeli műhelye, roppant obszervatórium, amelyben egy ritka nagyságrendű emberi nyugtalanság mikroérzékeny műszerei fogták fel az őrült népek nyugtalanságának már-már a jövőből rezgő tremolóit. És félelmetes versenytér is volt ez a ház, ez a kert a domboldalon, ahol lihegő tüdővel és ziháló torokkal állta a versenyt az esztendőkkel. A pompás esztergomi homlokzat felett. . . mindig az emberiség legfőbb gondjai rémlettek számára, szökevény, renitens idilljei rendre az özönvíz látomásaiba torkolltak. S a visszahúzódás kísérletei mindig újra ilyen felismerésekbe: mert egyetlen életbe kötve száz távoli táj; ami az egyik oldalon történt, a másik tájon is fáj." (5) A „Holt próféta" látomásai, jövendölései közül csak azok nem teljesültek, amelyekben önmagát nézte „nyílt szemű" halottnak, aki fenyegető ellentéteket „mord" érzéketlenséggel szemlél háza és eszméi magasából: Mindegy! a világ süllyed vagy én lettem halott: akként élek mint akik már Változatlanok. Hozza postámat a posta: mennyi rossz madár! Be jó hogy csőrük csapása egy csöppet se fáj. Az „esztergomi ihlet" teljes panorámájából — és az életmű egészéből — világlik ki, hogy dehogynem fáj, hogy az tudott fájni csak igazán! Hogy Babits kínzóan megélte a csupa-változást, napok, évszakok, évek fordulóit, kertjének, Európának — lelkének-testének őszei és tavaszai között ... Az esztergomi művek szenvedőn és értelmezőn fogadják be ezt a változást; olvasójukat ezért veszi körül, ragadja meg ma is a Házzal, a Várossal való Kapcsolat eleven lelke: az egyetemesség „örök-kék" nyugalma és a történelmi korszak meg az egyéni életút fenyegető árnyai, — három látható domb között „a nyugtalanság völgyének" látomá15