Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

kat szintén rendszeresen olvastam (a Szabad Népet minden nap) továbbra is. Így tehát biztosan szemem elé került 1954-ben az a híradás is, hogy a Népművelési Minisztérium anyagi támogatásával Babits sírjára ünnepélyesen emlékművet állítottak. Ferenczy Béni domborművét, (másolata mai munkahelyem egyik belső főfalán látható 1971 óta). Ezen Babits híres sorai — a dalról és énekeséről — hirdetik az alkotó ember műveiben való újjászületését: folytonos megújulását életében, öröklétének — feltámadásokat is tartalmazó — esélyét a halála után. A napi sajtóban, ahol ezt a hírt bizonyosan olvashattam, még szó sem esett mulasztásról, hiánypótlásról, feltámasztásról, — arról, hogy menynyire „tékozló" ország vagyunk, e szó mindkét értelmében. Pazarlóan kitagadok, s „mea culpázva visszafogadok", (ahogy Aczél György fogalmazta meg egy 1970-ben mondott írószövetségi felszólalásában, Babitscsal kapcsolatban a „máig érvényes értékek" megőrzését kérve számon.) így aztán — az egykorú hírközlés szenvtelenségétől támogatva — ezt is félretolhattam magamban, mint a természetes kegyelet „menetrendszerű" gesztusát, amiben nincs semmi izgalmas. Annál kevésbé, mert kizárólag a múltra vonatkozik . . . Pedig egyetemi éveim — 1956 őszén — szintén Babits újjászületésének jegyében kezdődtek. Október másodikán jelen voltam a szegedi Partizán (egykori Vitéz) utcában tartott kis ünnepségen: Babits itteni tanárkodásának emlékére táblát avattunk a házon, amelyben 50 évvel ezelőtt lakott. Egy fényképfelvétel véletlene az alkalom díszvendégének is közvetlen közelébe hozott: Szabó Lőrinc volt az, a szintén rehabilitációja kezdetét élő (csak ő — még egy évig — fizikailag is). Az avatás után rendezett irodalmi estre, amelynek előadója volt, példátlan tömegben tódultak a már nemcsak Babits és Szabó Lőrinc iránt érdeklődők... Én ezt másnap hallottam; magam ugyanis oda már nem mentem el. Előzőleg Szabó Lőrinc is hosszú hallgatásra volt ítélve: — azaz általunk és velünk együtt arra, hogy ne olvassuk. Így tehát ő szintén ahhoz a múlthoz tartozott, amelyről nem volt elég érdekfeszítő információm. Elolvastam hát még egyszer az emléktáblán „közzétett" verssort (nem tudtam, hogy Babits-versnek ilyen nagy nyilvánosság — a járókelők publicitása — számára 1948 óta ez volt az első hivatalos „kiadása"): „Nem játék a világ! Látni, teremteni kell!" Aztán hazamentem; meglehet, olvasni: az Űj Hangot, Irodalmi Újságot, vagy József Attilát. . . Az egyetemhez közeli utcára „kitett" költői üzenet mellett nagyon sokszor elmentem még a következő öt év alatt, — igazságáról 1956-ban átélt történelmünk is segített meggyőződni . . . Az egyetemen a két háború közti irodalomról Pósa Péter (ő publikálta az első marxista elemzést Babits realista prózájáról, különösen Kártyavár című regényét méltatva) és Király István (a nyugatosok értékelése körüli szerepe közismert) kollégiumait hallgathattam. Még előbb, 1957 őszén eljutottam Esztergomba is. Életemben először, amit ugyancsak az egyetemnek köszönhetek: a szokásos tanév eleji évfolyam-kirándulásnak. Késő este érkeztünk; s amikor másnap reggel, a turistaszállóból jövet, valahol a Várhegy tövében — reflexszerű kötelességtudattal — megvettem és kinyitottam a 11