Esztergom Évlapjai 1983
Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.
tanárunk — 1954—55 táján „terjeszteni" kezdte, s nem előbb: az idők lassú, de biztos változására is jellemző volt. (S az hasonlóképp, hogy bőven volt még terjeszthető példánya . . .) Osztályunkban is sokan megvásárolták; mi, „jobb" irodalmárok már csak tisztes stréberségből is; a gyengék közül pedig tán olyan szándékkal, amely nem volt mentes a megvesztegetés árnyékától ... Az érettségiig sokszor elolvastam e könyvecskéket, máig sok mindenre emlékszem belőlük. Babitsról — illetve szemelvénvezett verseiből — vagy tíz oldalnyit találtam a második kötetben. Egy olyan versszakot is, amelyet addig kellett újraolvasnom, amíg hamarosan „könyvnélkülivé" nem vált. Az elsővé, melyet más Babits-versek ezen az úton csak 1961-ben — és Esztergomban követtek. Nem lettem tehát Babits-rajongó; a közelmúltból továbbra is Kosztolányi és már egyre inkább József Attila meg Radnóti lírája izgatott. Hogy ez — és pont ez a versszak akkor rögtön belém ivódott, arra csak képletesen homályos magyarázatom van: titkon szükségem volt rá, a másságára: „Nincs jobb világ a másvilágnál, / a másvilágon nincs világ, s nincs jobb világ a nincs-világnál, / mert féreg nélkül nincs virág. / Nincs jobb világ a nincs-világnál, hol féreg van csak. nincs virág ..." (És így tovább.) A tudtukon kívül ínségesen ellátottak éhe-szomja lehetett, ami belém diktálta ezeket a sorokat, amelyek a már megszokott Kosztolányi-táplálékomhoz képest is különösek voltak, borzongatóan tagadók, fenségesen kétségbeejtők. . . Ilyen sorokat, szakaszokat „hivatalos" tankönyveink legföljebb a dekadenciával karöltve díszelgő l'art pour l'art elrettentő példájaként engedtek közszemlére. (Egyébként Babits is — ha egyáltalán szerepelt — leginkább ilyen „minőségben" tárgyaltatott bennük.) Nyugati világirodalmat néhány „bevett" klasszikus romantikuson, realistán kívül szinte semmit sem tanultunk, — nem is olvastunk. Hiányérzetünk tehát meglehetősen spontánul ébredt föl, sokkal kevésbé a múlt (olvasatlan) példáinak pozitív ösztönzésére, mint inkább az „aktualizálás" szent jegyében fogant művek és igemagyarázatok monotóniájának negatív hatására. Nemigen tudhattuk, hogy a múlt milyen értékeitől vagyunk megfosztva, de ez egyelőre nem is igen érdekelte nemzedékemet, amelyre neveltetésünk egy szempontból tartósan hatott: figyelmét döntően a jelenre és jövőre orientálta. Hiányérzetünk is — mire mozgásképessé izmosodott, ebben az irányban kezdett tapogatózni. Ekkorra pedig már „napjaink" hazai irodalma is nagy lépésekkel hozta be hátrányát, egyre több boldog terhét nyújtva annak a „valami másnak", amire ösztönösen vágyódtunk. Emlékszem, milyen felszabadító — mert tudatosító — élmény volt a Csillag egyik 1954. őszi számában olvasni (mert akkor már olvastam a Csillagot is) Juhász Ferenc Tékozló országát: ez is „a dolgozó népről" szólt, de milyen jelenig és kozmoszig érő történelmi távlattal! És micsoda költői nyelven! Az ifjú olvasó eszméletének az akkor eszmélő fiatal költők több izgalmat adtak, mint — az alig ismert — Babits; több dolgot a valóban gyökeresen újjászerveződött Üj Hang című folyóirat — ebben is mindenekelőtt Juhász végtelen sorfolyamaival —, mint a Nyugat. .. A kötelező iskolai sajtószemlék is vérünkké váltak: a heti- és napilapo10