Esztergom Évlapjai 1979

Dr. Szállási Árpád: Adalékok Esztergom XIX. századi egészségügyéhez

hogy Esztergomban is képeztek volna borbélysebészeket (Pest-Budán is az orvosokétól külön történt 1871-ig), azonban előkerült egy 1837-es keltezésű diploma, amely igazolja, hogy Beck János „a 'Seb-Orvosi Tudománynak megtanulására három esztendőre beszegődött, s miután tanújelét adta a vizsgáztatók előtt rátermettségének, tudományának, az esztergomi „Seb-Orvosi Társaság" a céh szabályai szerint annak rendjével felszabadította és gyakorlásra jogosította." Lásd a mellékelt ábrát. Kamenszky nem írta alá, csak Hübschl Antal „senior", azaz rangidős, aki a képzésben részt vett. Ebben az időben a mai Kossuth Lajos u. 62. sz. alatti patinás emeletes épület (akkori nevén a Gogolák-pékház, Buda utca), volt az aggok háza és a betegek „ispotálya", azaz a város kórháza. Ezt a masszív épületet az 1838-as nagy árvíz annyira megrongálta, hogy tehetetlen lakóinak a részére új épületet kellett szerezni. Erre a mai Zalka és Sallai utca sarkán lévő kápolnás hosszú épület (most I. sz. Szociális Otthon) bizonyult a legalkalmasabbnak. Éppen egy évtizeddel a nevezetes árvíz után (hihetetlennek tűnő vízszintjét néhol ma is emlékvonalak jelzik) újabb elemi erejű megpróbáltatás várt a városra; a 48/49 szabadságharc. Esztergom katonai körzetileg a bevehetetlennek vélt Komáromhoz tartozott, ezért a vár kitűnő helyőrségi főorvosa, Weitzenbreyer Károly Tatán és Esztergomban katonakórházak felállítását határozta el. Csakhogy ehhez megfelelő épület kellett. Nemzeti, becsületbeli és emberbaráti magatartására vall az akkori helybeli egyházvezetőknek (Hám János hercegprímás akkor nem tartózkodott a székhelyén), hogy a felépült kanonok-házat „katonai ispitály" céljárá ajánlotta fel. Az akkori városi főorvos, id. Palkovics Károly maga jelölte ki a kórtermeket, szükség esetén átalakításokat, faláttöréseket is végeztetett. Természetesen ő lett a szükségkórház főorvosa. Mivel a kolera (az apokalipszis négy lovasa közül egy mindig a járványt jelképezi) csapásként ekkor is jelentkezett, a tanácsi jegyzőkönyvek tanúsága szerint külön járványkórház felállítását javasolták, mert Palkovics főorvos felbecsülhetetlen jelentőségű óvatossággal katonakórházába fertőző betegeket nem engedett elhelyezni. A kanonoki „ispitály", vagy ispita 1849. ápr. 19-én a Nagysallonál megsebesült honvédekkel és a hátrahagyott harcképtelen császári katonákkal megtelt. A sebesültekkel a nemzetközi vöröskereszt írott szabályai előtt Esztergomban már megkülönböztetés nélkül bántak. Az esztergomi katona-kórodának rövidesen olyan jó híre lett, hogy egyrészt Weitzenbreyer főorvos a Komárom körül megsebesültek súlyosabbjait vízen ideszállittatta, másrészt az 1849. május 21-én történt Buda-bevétele után, ami sajnos inkább presztizs-kérdés volt, mint stratégiai fontosságú haditett, jutott Görgey seregéből gyógyításra Esztergomba is. Az amúgy is egyenlőtlen erőviszonyok egyre inkább eltolódása után az egészségügyben szintén új helyzet állt elő. Amikor a Görgei bizalmát élvező fiatal Lumnitzer Sándor készül átvenni 1849 június végén a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának a törzsorvosi tisztségét, a kórházak élén is „őrségváltás" történik. Palkovics Károly helyére Nóvák István orvosszázadost nevezték ki, beosztottjai: Hoffmann Vilmos, Feichtinger Sándor, Tóth József és Efner Ferenc orvos-sebészek. Július 6-án még a Nyitrán feloszlatott honvédkórház sebesültjeinek egy ré40