Esztergom Évlapjai 1938

Dr. lippay Lajos: Szent István jubileumi év Esztergomban

140 Dr. Lippay Lajos tek az isteni igazságosságról, de kevesen hittek benne, mert a Gondviselést nem vették számításba. Az Isten meghallgatta a Magyarok Nagyasszonyának, Szent Istvánnak és az Árpádházi szenteknek imáit és a jubileumi évben békességesen visszaadta az elcsatolt magyar területeket. Szent Imre napján indulnak meg seregeink, hogy birtokukba vegyék a magyarlakta területeket. De az isteni Gondviselés csak akkor irányítja kedvezően életünket, ha megérdemeljük. Ezért most tegyünk itt ünnepélyes fogadalmat, hogy a magán és a közéletben az Isten törvényeit szem előtt tartjuk. Fogjunk össze az Isten- és a hazaszeretetben, és ha mi Istennel leszünk, akkor Isten is velünk lesz." A főpásztori szózat után szentségi áldás következett Te Deummal. Az eucharisztikus és magyar himnuszok akkordjai mellett a magyar lelkek hálatelt imádsága töltötte be a hatalmas Bazilika kupoláját. * * * Komárom Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék törvényhatósági bizottsága nov. 12-én tartott rendkívüli közgyűlés keretében ünnepelte meg a magyarlakta Felvidék visszatérését. A közgyűlésen megjelent dr. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás is. A Magyar Hiszekegy elhangzása után dr. Radocsay László főispán nyitotta meg az ülést. „Az öröm, a hála és a szeretet érzelme — mondotta — soha olyan lángolóan nem lobogott bennem, mint most, hogy én elnökölhetek ezen az ünnepi gyűlésen és jelenthetem be a Felvidék magyarlakta területeinek visszacsatolását és a magyar testvéreinknek a nemzetbe való vissszatérését. Valamennyien, akik jelen vagyunk, résztveszünk a magyar nemzet határtalan örömében." Az ünnepi szónok Sarányi Ferenc komáromi apátplébános volt, akinek beszéde álljon itt az utókor számára: „Az álom beteljesült . . . Megrázkódott a magyar föld és félelmetes szívdobbanással felelt a masírozó magyar ezredek kemény lépéseinek ütemére. Láttunk mi már sokszor megáradt néptömeget, szép, forró magyar lelkesedést, de most, amikor a turáni átok szakadékai fölött egymás szivére boruló, egyetlen családként összeforrott magyarságot elnézem, megérzem e kicsinyre zsugorított nép nagyságát, nemzetem örök küldetését, mely dalos szóval, őszirózsákkal, virágos sisakkal menetel az ezeréves határok felé. Szelek szárnyán repültek a piros-fehér-zöld Szűz Máriás lobogók, kemény csákányütések vidám csattogása közben porba omlottak a határoszlopok; Szent István évében, Szent Imre napján, égzengésben, földindulásban, magyar harangok förgeteges muzsikájában öleljük keblünkre azt, amit húsz esztendővel ezelőtt kiszakítottak testünkből, annak is a szívhez legközelebb eső részéből. E zsolozsmázó harangzúgásból lépett ki fehér lován és állt most már tízmillió magyarja élére fehér álmunk megtestesítője: Horthy Miklós, a Hadúr, a legelső magyar. Húsz esztendő óta homlokot forrósító vágyakozással vártuk e látomást. A hitet és bizalmat, amely a mi lelkünket fűtötte, egyetlen férfiú puszta lénye, egyénisége árasztotta szét a csonka országban, a határokon túl mindenhová, ahol magyarok éltek: Horthy Miklós.