Esztergom Évlapjai 1930

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Schünemann Konrád: Esztergom keletkezése

14 Dr. Schünemann Konrád komplexum legrégibb részeinek egyike, a, takácsok telepe a Szent Jakab-templom körül, francia eredetű volt. Északnyugati német jellege van a délkeleti városok jórészének is. Flandriai telepeket találunk még az osztrák városokban, a németek mellett franciákat is Prágában és Brünnben is. És még jelentékenyebb francia polgári elem Magyarországon volt. A francia városi polgárok közvetítették a magyaroknak a magyar szókincsben lévő nem csekély számú régi francia kölcsönszót. A XII. században fejlődött annyira csak Nyugatnémetország a szomszédos francia- vidékekkel együtt, hogy nagyobb kivándorlótömegeket bocsáthatott ki. Németalföldiek, flandriaiak, rajnavidékiek alkotják a legrégibb kivándorló-réteget, Magyarországon is, ahol már a XII. sz. közepe táján helyezkedett el a flandriaiak, rajnaiak és a szomszédos franciául beszélő vidékekről származó népek terjedelmes települése. A régebbi nézet Esztergom „latinjaiban" túlnyomólag olaszokat akart látni. Ez egyrészt az olasz-középeurópai vonatkozások túlbecsülésével — amelyek régebben sokkal gyengébbek voltak a nyugatkeletieknél —, másrészt azzal függ össze, hogy Rogerius Esztergom lakosságára vonatkozó adatait túlságosan szószerint magyarázták. Rogerius a magyarországi tatárjárásról irt „Panaszdalá"-ban azt mondja, hogy Esztergomban magyarok, franciák és lombárdok — akik úgyszólván a város urai voltak — laktak. Azt hitték, hogy ebből azt kell érteni, mintha az olaszok túlsúlyban lettek volna. Rogerius kifejezéseit azonban egyáltalában nem szabad aranymérlegre rakni. 0 inkább általában arra törekedett, hogy hatásos leírást adjon, mintsem arra, hogy minden részletben egészen pontos legyen. Ebben az esetben az olaszt öntudatlan lokálpatriotizmus késztette arra, hogy fajtestvéreit különösen kiemelje. Esztergomban volt a királyi pénzverő. A XIII. században kezdik a lombárdok keleti Középeurópában is pénzügyi téren a vezetőszerepet átvenni és az előttük ezen a téren működő izmaelitákat háttérbe szorítani. Ennek a következménye, hogy ekkor az esztergomi kincstárnál is olaszok tevékenykedtek. Ilyen nagyobb tőkéjű olaszokra — akik a latin polgárok tömegében a személynevek tanúsága szerint csak kisebb szerepet játszottak — gondolhatott Rogerius. Föl kell vetnünk azt a kérdést, hogy az a szakadás, amit az 1241-i katasztrófa az esztergomi történet számára jelent, nem okozott-e talán a polgárság nemzetiségi összetételében lényeges változást olyanformán, hogy a későbbi kor franciái helyét előbb olaszok töltötték be. Rogerius azt mondja : hazudna, ha ezt állítaná, hogy a régi polgárság közül tizenötnél többen túlélték a katasztrófát. Ebben a tekintetben sem szabad az olasznak sok hitelt adnunk. Ténylegesen a régi polgári lakosság nem egészen kis része maradt meg. A kútforrások bizonyítják, hogy Esztergomban és környékén nem voltak egészen olyan vigasztalanok a viszonyok, mint azt Rogerius elbeszélése alapján gondolhatnék. A birtokviszonyok az elfoglalás előtt és után nagyjából egészen megegyeznek. A kőházak kiállották a katasztrófát és a polgárság életben maradt része még mindig elég erős volt arra, hogy a folytonosságot fenntartsa és keresztülvigye, hogy a rések kitöltésére az új polgárokat az ő régebbi hazájából, a latinok földjéről, ebben az esetben francia vidékekről toborozza. A következtetés, amit a későbbi