Esztergom Évlapjai 1925

Értekezések - Sinka Ferenc Pál: Esztergom vármegye őskora

92 Sinka Ferenc Pél amit a Duna folyórendszerének irányai is mutatnak. Ez áramlások a talajban kisebb-nagyobb teknőforma mélyedéseket idéztek elő, melyek alapját képezték a mostani folyók medrének. Az áramlások intenzivebb jelleget az özönvizek apadásával öltöttek, amikor már a hegyek kúpjai is mindinkább kimagasodtak. Sárgás iszapos vizük magasságát mindenütt a lőszlerakódások jelzik. Az északnyugat felől a megye területére érkező áramot Tálnál a Tata — Bicskei nagy medencéből a Kirva—Sárisápi völgyön keresztül törő víztömeg találta, ami annak irányát befolyásolva északkeleti irányba fordította. Még nagyobb hatással volt a Garam völgyén északi irányból nagy erővel zúduló víztömeg, mely a főirányt újból keletre tolta. Befolyásolta még az Ipoly völgyén lezúduló víztömeg is, mely azt ismét dél felé, akkor egészen a hegyekig lenyomta. Természetesen a főáramlás irányára befolyásolólag hatottak az útját álló hegytömegek is, igy a Kesztölc fölött vonuló mészkőhegyek, a kövesdi Szkála trachittömegei és a Dömös átellenében lévő hegyfok, melyek az áramlást feltartóztatták és irányának megváltoztatására kényszerítették. A vizáram erőművi hatását szemlélhetjük a nyergesújfalusi hegyfoknál összetorlódott óriási agyaghömpölyökben és az esztergomi várfok vizáram-mosta mészkőrétegeinél. A tengervíz lefolyását a geológusok a harmadkorban bekövetkezett óriási talajsülyedéseknek és kontinens-kiemelkedéseknek tulajdonítják. Ekkor történt a Fekete-tenger területének alábbszállása, ami maga után vonta a magyarországi vízmedencék ármentesítését. Először a pozsonyi medence és a Duna melléke szabadult meg a víztömegtől, utána a Nagy Magyar Alföld és a többi részek. A folyók ekkor már saját maguk vájta medrükben hömpölyögtek. A föld felületének jelenlegi végleges kialakulása a geológiai negyedkorban történt, melyet diluviális kornak vagy pleisztocénnek neveznek. E korban már a jelenlegihez hasonló élet volt a földön, az ember első fellépése is e korból mutatható ki a legbiztosabban. A diluviális kort az általános jegesedés jellemzi, melyet több enyhébb időszak váltott fel. A jégkorszakban Európa északi részét, az északi sarktól a mai Németország déli határáig lenyúló vastag jég és hó borította, mely alatt minden élet kihalt. E jégpáncél hazánk területét egészben megkímélte. De a Magas-Tátrában, Kárpátokban és az erdélyi havasokban a glecserek képződését a hátramaradt morenák kétségtelenül igazolják. A glecserek és hótömegek a jégkorszakot megszakító (interglaciális) és azt követő (postglaciális) enyhébb időszakokban olvadásnak indultak. A víztömeget a Duna hatalmas áradatként hozta le a Jurahegység, tiroli és osztrák alpok völgyeiből, elárasztva a vármegye területén lévő lapályokat és átcsapva az egyes völgyeken is. Ep úgy hömpölygött az ár a Kárpátokból jövő Vág és a hóborította AlacsonyTátra alján eredő Garam széles partvidékein is. A lőszlerakódások a hegyek oldalain mutatják az áradat magasságát. De a sok helyen hátramaradt konglomerát-, kavics- és homok-képződés is nagyobbrészt e korszakból való. A diluviális korban az emberek és állatvilág az északi jég és hideg elől a jégmentes és enyhébb éghajlatú délibb vidékekre húzódtak,