Esztergom Évlapjai 1925

Értekezések - Dr. Walter Gyula, Palkovics László, dr. Sántha József: A főkáptalan, vármegye és város jubiláris hódolatai

42 is, aki 1874. évi november hó 18-án szolgájává, felkent papjává fogadta Eminenciádat. Az Úr szolgájává lenni, közeledhetni az oltárhoz, melyet az Isteni Mester vére szentelt meg, s kiszolgáltatni az áldozatot, melyet egykoron Ő mutatott be a megsértett Tökéletességnek : mily fenséges és mily titokzatos hivatás az Istennel és emberekkel szemben egyaránt! S hogy kegyelmes főpásztorunk hivatása magasztosságának tudatában volt s hogy előtte nem maradt rejtély a Szent Írás s az Egyház szava ép oly kevéssé, mint a bűnöktől terhelt és lelkinyomorban szenvedő hivek testi-lelki baja, a legfényesebb bizonysága, hogy alig pár évi lelkészkedés, majd szemináriumi tanárkodás s aztán a különböző főegyházmegyei hivatali tisztségek betöltése után a főegyházme­gye kanonoki stallumában látjuk. A középkornak, melynek vallásosságánál mélyebbet, meggyőződésesebbet, misztikusabbat egy kor sem vallhatott magáénak, van egy kedves legendája ; olyan, mint egy drága gyöngy, melyeta sokágú koronából csak az imént tép­tek ki. Egy szentéletű férfiúról szól, ki hogy a tökéletességben még növeked­jék, kiválasztott egy hegytetőn lévő száraz fát és tenger keserűség és szen­vedés árán addig hordott rá szájában vizet, mignem kizöldült és virágot hozott. Ilyen száraz fa mindannyiunknak az eredeti bűntől sebzett lelkiélete. Emi­nenciád addig hordta a saját és mások lelkének az isteni kegyelem har­matát, mignem a fa csodálatos szépséggel kihajtott, dús koronát és illatos virágokat hozott: a radossóci, majd a fővárosi lelkészkedés gallyai s a köz­ponti szolgálat dísze után a csanádi püspöki, majd a kalocsai érseki szék gyönyörű virágát. Ha nehéz és felelőséggel teljes a papnak, mint a hivek pásztorának fel­adata, sokszorta nehezebb, felelőségesebb és nagyobb elmélyedést kivánó a főpásztoré. Új plébániák létesítése, a régiek fejlesztése, a híveknek szociális és vallásos társulatokba való tömörítése, a létét jóformán csak a katholi­kus lelkészeknek és tanítóknak köszönő falusi szövetkezetek fellendítése, nem­különben a főpapi birtokoknak modern kezelés alá vétele, kieszközlése annak, hogy már akkor — kalocsai érseksége idején, az országos mozgalmat meg­előzve — a kisembereknek hazai föld utáni vágya a Sajkás kerületben s egye­bütt bérletekkel, házhelyekkel s parcellázásokkal kielégíttessék, végül az ész­szerű, megfontolt és Krisztus szellemében való jótékonykodás soha el nem múló, márványnál is maradandóbb jelzőkövei annak az útnak, mely közel öt évi áldásos püspöki és érseki működés után Eminenciádat a magyar katholikus egyház legmagasabb méltóságához, a hercegprimási méltósághoz és csakhamar rá az egyetemes Egyház bíborához elvezették. Esztergom szab. kir. város népe nem fogadott még talán királyi kéziratot nagyobb örömmel és lelkesedéssel, mintamely e kinevezést tartalmazta s midőn a legfőbb méltóságra emelte azt, ki e méltóságra legmegfelelőbbnek találtatott, egy­ben visszaadta őt annak a városnak, melynek társadalmával annyi évi előző működése során legbensőbb lelki kapcsolatba forrott. És amidőn a vörös terror, a kulturának és az eszményiségnek ez esküdt ellensége, mely gyilkot szegzett mindennek, mi az első lélekzettől, az édesanyai tej első cseppjének gyönyö­rétől s a napvilág első megpillantásától kezdve kiszakithatlanul a szivünk­höz nőtt és amely gyökerestől ki akarta tépni lelkünk mélyéből az Isten és haza szeretetét, Eminenciádat palotájának elhagyására kényszeríté, visszafoj­tott erővel megnyilatkozott a város apraja nagyjának osztatlan szeretete s együttérzése, mert Eminenciád minden lépését elkomorult szemünk ezer annyi

Next

/
Thumbnails
Contents