Villányi Szaniszló: Három évtized Esztergom-megye és város multjából (1684-1714)

Első fejezet. Esztergommegye és város közállapota 1684—1714-ig - III. A megye és város adózási viszonyai s a jobbágyság helyzete

55 Ha a pénz értékét, a vásárlási képességet veszszük tekintetbe, úgy bizonyos, hogy absolut és relatív értékben egy Jagellókkorabeli forint értékének a XVII. század végén körülbelül 10 frt felel meg. Tehát a megye hasonlithatlanul romlottabb viszonyok között a század végén vagy 12-szerte nagyobb adóterhet volt kénytelen viselni; épugy a város, (melyre egyéb jobbágyterhek nem súlyosodtak) — csekély számú és elszegényedett lakosságának adóterhe is jóval nagyobb volt azon adótehernél, melyet virágzó korában könnyű szerrel elviselhetett ! Az 1696-ik évi adóösszeirás szerint pl. egész: Esztergommegye (a kir. város nélkül) a legjobb esetben 6','g és 1/

28 adózó portára becsültetett; vetése (una seminatura ex 369 calcaturis) 4547 '/í pozsonyi mérő s azonfelül van összesen 192 kapás szőlője. Egy porta azonban a föld minősége szerint ekkoron már átlag 4—8 jobbágytelek; a felvidéken 4 jobbágytelek = 240 köblös jó földdel. Nálunk változó. Egy egész jobbágytelek örökbecsüje a törvény szerint 40 frt. A XVII. század első éveiben egyébiránt Esztergommegye és város 40 portának számíttatott (30+10). J) A XVII. század végén különösen súlyos teherként nehezedik úgy a városi mint a megyei lakosságra a föl-alá költöző hadak ellátása, téli beszállásolása (portio) és az ingyenes fuvarozás. Az elégedetlen és fegyelmetlen, a hadjárat fáradalmai és nélkülözései által megviselt hadsereg legalább téli ellátásában keresett kárpótlást a hosszú és sokszor kimondhatlan szenvedések- és nélkülözésekért. Sturm Nándor, csász. főhadbiztos, 1684. decz. 11-én kelt jelentésében irja,

2) hogy mint szemtanú látta az Esztergom alól Szt. Benedekre vonuló Detvin-féle hadtest leirhatlan nyomorát. Ezen útjában kenyér- és egyéb élelmi szerek hiányában 3000 ember esett az éhínség áldozatául; egy darab közönsége katonakenyeret 3 bírod, tallérért sem lehetett kapni; a tisztikar a szükség kényszere alatt lóhussal táplálkozott, mig a közkatonák (muskétások) a dögre, szálló varjak módjára — rég elhullt lovak tetemeinek estek vagy fák s egyéb növények gyökereivel táplálkoztak. Sőt Salm herczeg, Steinau és Detvin bizalmas nyilatkozatai szerint voltak oly borzalmas esetek is, hogy néhány muskétás egy elhalt dragonyos hulláját emésztette fel, egy muskétás felesége pedig gyermekének egyik karját vágta le, hogy gyötrő éhségét csillapítsa. Nem csoda tehát, ha a sokat szenvedett és a ragályoknak is kitett hadcsapatok útközben nem kímélték a népet, és vagyonát; de ennek másrészről ismét az a következménye volt, hogy a falvak, vármegyék iszonyodtak a katonai beszállásolástól s a hadak közeledtének rémhirére — a ki csak tehette — menthető vagyonával együtt elfutott ama vidékről. A jobbágyság elszélesedésével természetesen a fálvak üresen állottak, a föld parlagon hevert. Falvaikat tehát minden erőszak ellen biztositandók — a birtokosok vagy maguk a falusiak bizonyos szolgáltatások fejében védőlevelet (protectionalist) vagy őrséget (salva quardia) szoktak volt kérni és kieszközölni a katonai parancsnokoktól. *) V. ö. Dr. Acsády I. : Magyarország Budavár visszafoglalása korában 95 1. 172 —188 1. *) Mittheilungen des K. K. Kriegs-Archiv. Jahrgang. 1885. IV. 263 1,