Villányi Szaniszló: Három évtized Esztergom-megye és város multjából (1684-1714)

Második fejezet. Esztergom helyzete és szereplése II. Rákóczy Ferencz felkelése idejében - I. II. Rákóczy Ferencz felkelésének okai; a felkelés első éveinek fejleményei megyénk területén.

150 Ezen eljárás mellett a kibocsátott egyházügyi rendeletek is nem kis mértékben szították az elégedetlenség tüzét. Kollonich érsek hatása alatt I. Lipót 1701. apr. 9-én kelt oklevelében az összes egyházi javakat és tizedeket visszaadta az egyháznak a volt hódoltsági részeken; a papság azonban a fegyverjog elismeréseül s a bandérium-állitás kötelezettsége helyett a tizedek tizedét (előre levonva a kath. plébánosok tizenhatodát) szolgáltassa be a kamarának. A görögkeleti és protestáns vallású lakosság is köteles volt tizedet adni a kath. főpapságnak. E mellett a törvénybiztositotta szabad vallásgyakorlat ujabb korlátok közé szoríttatott. Az 1701-ben kelt kir. rendelet szerint 1) mindkét prot. hitfelekezet csak azon területen gyakorolhatja szabadon vallását, mely terület 1681-ben a királyt uralta. A töröktől visszafoglalt részeken csak a kath. vallásnak van szabad gyakorlati joga. 2) Régebben több helyütt a vallásgyakorlat csak azért engedtetett meg a protestánsoknak, mivel azon helyek akkoron véghelyek voltak (a hódoltsági határvonalon); a mely helyek tehát megszűntek véghelyek lenni, ott ezentúl a nem katholikusok nyilvános vallásgyakorlata el nem tűrhető. 3) Azok ellen, kik a kath. vallást elhagyják és más hitfelekezetbe lépnek, mint hitszegők ellen keresetet lehet indítani. E vallásügyi rendelet, a katonaság garázdálkodása, a nyomasztó adók és egyéb alkotmánysérelmek miatt országszerte sűrű panaszok hangzottak fel; panaszos feliratok, sőt követségek jártak Bécsben. A bécsi kormánytanács azonban nem akart felhagyni önkényes uralmi rendszerével s továbbra is úgy járt el hazánkkal szemben, mintha osztrák tartomány volt volna. Gr. Erdődy Kristóf, a kamara elnökének előterjesztése, a sokáig tétlen nádor, herczeg Eszterházy Pál erélyes hangú emlékirata (1703) is határtalan maradt. Látván a kedélyek fokozódó ingerültségét s az ebből származható veszedelmet, a nádor élőszóval is előadta a királynak: ha az önkényes kormányrendszert meg nem változtatja s a törvénytelen adórendeleteket vissza nem vonja, meglássa, marad-e még továbbra is Magyarország királya, ő maga pedig nádora. A kormány a bajok orvoslása helyett az állapotok megvizsgálására s a zavaros ügyek rendezésére delegált bizottságokat (dicasterium vagy comissio) küldött ki, melyek a kancellaria alá voltak rendelve s tulajdonképen arra voltak volna hivatva, hogy annak dolgát megkönnyítsék. Ilyen volt pl. a pozsonyi, mely a Lotharingiai herczeg elnöklete alatt mint láttuk — már 1684-ben megkezdte működését; de mivel határozottan körvonalozott hatásköre és utasítása nem volt, nemsokára feloszlott. 1697-ben I. Lipót a bizottságot újra felállította és pedig nemcsak Pozsonyban (melynek elnöke a nádor volt), hanem Kassán és Budán is szervezett ily bizottságot, melynek tagjait a király nevezte ki a főpapok, főurak és nemesek rendjéből, kik mellé néhány főhaditisztet is sorozott katonai szakértőkül. E bizottságok működése azonban meddő volt; a pozsonyi bizottság pl azt hánytorgatja az udvari kancellária előtt, hogy az adónak s katonaság