Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészei, kőfaragói

484* mestereknek szolgáljanak tovább a legközelebbi elévülésig. Egy-két emlélk akad csupán a jelzett évszázadot megelőző esztendőkből. Ezekről a maguk helyén esetről-esetre beszámoltunk. Nagyobb a száma azoknak a sírkereszteknek, amelyeket betemetett a temető nyugtalan vándorföldje. Ezek egy részénél már nem volt kibetűzhető az idő- és földrágta név, másik részét meg sorsukra kellett hagynunk. Üj területre, más munkakörbe tartozik a földbe süllyedt sírkövek kiemelése csak azért, hogy a régi faragómesterek neve után kutathassunk. A test és a mosoly szertefoszlik a tovarohanó időben, de a még élők testfala, szava, beszéde mögött csak fel-feltünedeznek azoknak imbolygó árnyai, akiknek elszállott örömeire, végleg lecsillapodott bánataira, a munka malmában megőrölt napjaira örök némaság terített elnyugtató takarót. Foszló köddé vált alakjuk különösen ilyenkor, a róluk emiétkezés csillámporában mintha visszaídéződnéík a multak elhanyatlott világából. Megimbolyognak, s részt kérnek a rejtettebb élet felvillódzó sugarai útján. Kezükfaragta, verejtéküköntözte köveik zengeni, muzsikálni kezdenek, hogy így emlegető szóra nevük, munkájuk, megbolygatott életük a jelen elfogó hálójába került. Az 1940-es esztendők óta érdekes alkotásokkal gazdagodtak a temető komor hallgatásba burkolódzó sírsorai. Kezdet-