Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészei, kőfaragói

484* mestereknek szolgáljanak tovább a leg­közelebbi elévülésig. Egy-két emlélk akad csupán a jelzett évszázadot megelőző esztendőkből. Ezek­ről a maguk helyén esetről-esetre beszá­moltunk. Nagyobb a száma azoknak a sírkereszteknek, amelyeket betemetett a temető nyugtalan vándorföldje. Ezek egy részénél már nem volt kibetűzhető az idő- és földrágta név, másik részét meg sorsukra kellett hagynunk. Üj terü­letre, más munkakörbe tartozik a földbe süllyedt sírkövek kiemelése csak azért, hogy a régi faragómesterek neve után kutathassunk. A test és a mosoly szertefoszlik a to­varohanó időben, de a még élők testfala, szava, beszéde mögött csak fel-feltüne­deznek azoknak imbolygó árnyai, akik­nek elszállott örömeire, végleg lecsilla­podott bánataira, a munka malmában megőrölt napjaira örök némaság terített elnyugtató takarót. Foszló köddé vált alakjuk különösen ilyenkor, a róluk em­iétkezés csillámporában mintha visszaídé­ződnéík a multak elhanyatlott világából. Megimbolyognak, s részt kérnek a rejtet­tebb élet felvillódzó sugarai útján. Ke­zükfaragta, verejtéküköntözte köveik zengeni, muzsikálni kezdenek, hogy így emlegető szóra nevük, munkájuk, meg­bolygatott életük a jelen elfogó hálójába került. Az 1940-es esztendők óta érdekes al­kotásokkal gazdagodtak a temető komor hallgatásba burkolódzó sírsorai. Kezdet-

Next

/
Thumbnails
Contents