Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészei, kőfaragói

482* dolat, ha mód és alkalom kínálkozik egyszer, helyénvaló lenne pár szóval megemlékezni a kövek és emlékeik mestereiről. Mert valóban nem kifogásolható, hogyha emlékezéssel adózunk azoknak is, akik munkájukkal a szálló-múló életfutások megrögzítésére vállalkoztak. A kép teljességéhez, amelyet a temető járásasorán igyekeztünk magunknak, másoknak megrajzolni, hozzátartozóik a kőfaragók nevének megemlítése, munkájuknak számbavétele is. Az alkalom most elérkezett. Az öszszes emlék ismerőssé vált előttünk. Ezért a jelzett célia való lejelentkezésük nem ad különlegesebb munkái és gondot. Csak sorba, csapatba kell állítani a sírkert kőőreit. Hallgatag szájuk szóra nyílik, ós jelentést tesz a kézről, mely véste, faragta testüket, a névről, mely márványbavésettem küszködik a mindent elragadó idővel. A kövek faragói beszédes megszólaltató!, hűséges védelmezői a korok lelkének. A márványra bízott faragásos díszek, alakok, az egész emlék stílusa jellegzetesen adja azt a többnyíre harmincnegyven esztendőre nyúló időszakot, amely a halottak kertjébe állította a temető márványtestű őreit. Ezért egyrészt eltájékozódhatunk útmutató segítségükkel az évek útvesztőiben, másrészt következtethetünk belőlük a koroknak szóhozjutó lelkére, amelynek alakító hatása alól a sírikért ritkán zavart csendje, hallgatag magánya, dermedt kőerdeje sem tudja kivonni magát.