Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - IX. telekrész

430 demli ! Mert szentelt ennek a földnek teste-arca ! Nemcsak azért, mert Isten gondolatai szunnyadoznak benne, hanem azért is, mert lelkünk legmélyebb tárnáiból olyan értékeknek napvilágra villantója-hozója, amelyekről magunk sem tudtunk. Csak azt érezzük egyszerre, hogy megzendül bennünk valami a csendben, s világítani kezd a ránktörő magányosság eszméitető homályában. Honnan a megzendülő hang, a felszikrázó csillag megvillanása ? Bizonyára onnan, hogy közvetlen, hosszú órákat tölthetünk itt együttesben azzal, ami a legnagyobb ebben a szükhatárú, ernycsztően kis életben, ami a legtisztább és Vígmagasabb csúcsokig emelhet, a legszéditőbb, örvényeket kavaró mélység sötét aljára taszíthat, s a leghitványabbá törpíthet : a halállal. Leghűségesebb kísérőtársunkkal, akivel együtt kelünk, egész napon át együtt vagyunk, s akivel egyszerre fekszünk pihentető ágyunkba. Olyan ő, mint testvérei, a bánatok és szomorúságok, amelyek hűbbek hozzánk örömeinknél. Ezek biztosan tovaszállnak, hűtlenül magunkra hagynak. A bánatok kitartók, egész a sírig elkísérnek. Füttyös sárgarigó éles hangpengéje hasít bele a tüzét, erejét lassan-lassan veszíteni kezdő fény aranyzuhatagába. Rövidesen meglódul nehézkes, világitósárga teste, hogy színe-hangja belevesszen a fák és bokrok elnyelő zöldjébe. Távol a látóhatár peremén gyöngyházés violaszínben játszik az ég alja. A