Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - VII. telekrész

282 ban, rubíntban fürdő hervadt lombjai között. Tűzarannyal átszőtt színes szemfedőt ragyogtattak fel utoljára a haldokló táj felett. A felkerekedő hűvös szellő melléből sóhajok fuldoklanak elő. Panaszokká sűrűsödnek, hogy iramló napok múlásával hideg őszi eső könnycseppjeivel sirassák el tovaszállott nyári boldogságukat. Némán, merengve, finom rajzként válnak ki az ereszkedő sötétségben a fák álomszerű körvonalai, hogy lassankint maguk is beleolvadjanak a színeket, tárgyakat elnyelő feketeségbe. Mindenszentek estéje ! Mécsek világa nem ragyog, gyertyák erdeje nem lobog a dombolt sírokon ! Csak fenn, az égbolt magasán csillannak meg a nyájas csillagok. Bizonyára azért, hogy bízzunk a legsötétebb éjtszakában is ! Milyen jó is igy ! Elérhetetlen messzeségben világítanak. Emberkéz el nem érheti, nem zavarhatja pályájukat, ahová tündökölni szánta őket egykoron az Isten. Ezért a csillogó apró fények táborában örök -szakadatlanul loboghatnak az égi mécsesek. Megszokottak, köznapiak, de mindig jók, áldók, simogatok, mint a verőfény és az édesanya csókja. Kézenfogó vezetői mindazoknak, akik a föld sötét éjtsjakájában járnak, botorkálnak. Nem jelentkeznek az élet hamis csillogású napjaiban, de mikor elborulnak a színek, kihúnynak a fények, felszikráznak, előviláglanak. S minél vígasztala-