Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - V. telekrész

311/ gyermekeiről. Az ezüstös színű, ková­csolt vaskerítés a puha föld hátán ke­mény igéket szónokol : alacsony vagyok. Játszó, apró fiúcska könnyű szerrel át­kerülhet rajtam, De élőnek megvívhatat­lan a korlát, melyet jelentek, mert élők és holtak közt állok, az élet és halál lát­hatatlan mesgyéjén. — Benn, a vasba öl­tözött palánk mögött színes, szelídarcú virágok hajladoznak, mosolyognak. A márvány emlék alján márványvederben margaréták, nefelejcsek habtestű szírmai fehérlenek, kéklenek. Az életnek halált győző erejéről, hatalmáról énekelnek. A sírkeresztek legtöbbször a vesztes gyász, a könnyes fájdalom gondolatát társítják. Már maga a hely, ahol járunk, az elmúlás beszédes valóságával nyűgöz és kötöz. Az emlékkövek alakja, gyakran komor színe csak fokozza bennünk a ti­tokzatos halál leplezett arcával szemben érzett elfogódottságunkat. Annál megle­pőbb azután, ha a gyászt idéző emlékek erdejében olyannal is találkozunk, ahol nem kínoz, gyötör a halál sújtó hatalma, ellenkezőleg a megbékélésnek, megnyug­vásnak valami megmagyarázhatatlan ér­zése, felszabadító vigasztalása szól fe­lénk a csendes kövek ajkáról. A sötétben is világoló tiszta tekintet, nyílt arc, egyensúlyt tartó mosolygó lé­lek nyugtató harmóniája sugárzik „Huber Cziczelle" síremlékéről. Testét nem a királyi márványok családjából faragták. Egyszerű, -szürkés kőruhába öltöztették. Mégis úgy hat, mint valami messziről itt

Next

/
Thumbnails
Contents