Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - V. telekrész

V. Testvéreim : a boldogság örök S e tájon mind elmúló, ami jó S az élet, a szép, nagy processzió, Mely indul örvény és sirok fölött, Az égi táj felé tart csendesen S egy stációja van : a végtelen. (Juhász Gyula.) A halandó ember állandóan hallja a halál ijesztő suhanását. Ezért szívesen hall, lát mindent, ami az örökkévalóságról beszél. neki s az el nem múlás képét idézi szeme elé. Az élet állandó refrénje a halál. De sírkeresztek mögött bölcsők hasadnak és mosolyognak, s tudnunk kell, hogy a gyöngy és könny rokon ! Amióta ember tapossa a föld kátyús útjait, elmaradhatatlan kísérőtársa az elmúlás. S mégis az évezredes kövek és ércek a remény, bizalom bátorító, vigasztaló hangjait őrizték meg számunkra még a pogány lélek szomorún elesett korából is. Ez a lét nagy kérdéseiben gyámoltalanul vergődő lélek ezen a ter ile-