Szállási Árpád: Szegényháztól a kórházig – Esztergom egészségügyének története
A 20. század
fogatra pakolt részét, nem látván a további menekülés értelmét, itt helyezték letétbe, illetve szükség esetén felhasználták. Átmenetileg hadikórház lett az érseki szeminárium, megtelt az addig üresen levő új praetuberkulotikus osztály. Az 517-es számú hadikórház a könnyebben szállítható katonabetegeivel december végén továbbtelepült Nyugatra (parancsot kaptak rá), ám a súlyos vagy reménytelen eseteket a Kolos-kórház vette át. Ugyanezt tette a ferencrendiek székházában elhelyezett 5. sz. szegedi honvéd helyőrségi kórház, 380 súlyos sebesült visszahagyásával. Ezeket már nem volt képes befogadni a Kolos-kórház, így 1945. február 5-ig minden veszélyt vállalva, ellátásuk a kórház orvosaira hárult A nyilas kormány belügyminisztere az orosz csapatok közeledtével elrendelte a város és a kórház részleges kiürítését. Csakhogy ekkorra már a 300 főben megállapított normál beteglétszám 800 fölé emelkedett, jelentős hányaduk olyan súlyos, szelektáltan hátrahagyott sebesültekből került össze, hogy a puszta kimozdulás akut életveszélyt jelentett volna. Ebben az esztergomi és az Esztergomba menekült orvosok teljes mértékig egyetértettek. A szovjet csapatok először 1944. december 26-án érkeztek a város és egyben a kórház területére. Az első két napon kettős őrséget állítottak a kórház védelmére, 32 3 majd a katonák mellé a kórház férfiszemélyzetéből civil őrséget szerveztek, a gyógyító munka zavartalan biztosítására. Már amennyiben ezt a fronthelyzet lehetővé tette. Az ellentámadás 1945. január 5-én a szovjet csapatokat kiszorította Esztergomból, december 30-án légitámadás érte a kórházat, melynek következtében a külső ablakok betörtek, megszűnt a villanyvilágítás, a vízszolgáltatás és a központi fűtés. Majd egy újabb súlyos légitámadás folytán telitalálatot kapott a szülészet és a praetuberkulotikus osztály. Szerencse a szenrencsétlenségben, hogy ebben a két pavilonban volt a legkevesebb beteg, továbbá jelentős részüket sikerült előtte a légópincébe levinni. Viszont mindkét épület használhatatlanná vált, a sebészeti és vegyes pavilon minden ablaka, ajtaja betörött. Schnitzler professzor visszaemlékezése szerint egyik haslövéses műtét alkalmával légnyomás zúzta be a műtő nyugati ablaksorát. A beteg hasa tele lett törmelékkel, mégis az gyógyult meg legsimábban. A kórház orvosait a svéd vöröskereszt látta el magyar és német nyelvű igazolvánnyal, melyet később a szovjet katonai parancsnokság cirillbetűs bejegyzéssel hitelesített. Noha fogorvos nem volt közöttük, a front alatt alkalmi fogászati ellátást is biztosítottak. A sebészeten kb. 43 lelépő katonát és üldözöttet bújtattak. Az ablakokra, ahova üveg nem jutott, furnírlemezt húztak, vagy lemosott röntgenfilmet helyeztek. Az asztalosok pedig valamennyi mozgósítható munkaerő segítségével elkezdték az ajtók pótlását és kijavítását. A városban vaskályhákat rekviráltak, azokat a folyosókon vagy nagyobb kórtermekben állították fel, a füstcsöveket pedig többnyire az ablakokon vezették ki. Villany nem volt, kimerültek az akkumulátorok, röntgenezésről szó sem lehetett, a műtőkben petróleumlámpák és gyertyavilágítás mellett operáltak. Az étkeztetést a fogyó tartalékok miatt napi készeri alkalomra kellett csökkenteni. Főleg a tej hiányzott, mert addig Léváról kapott a kórház napi 250-200 liternyit. A műtőket a légópincébe költöztették, szerencsére még március 19-e előtt, amikor a nevezetes bombatámadás a sebészéti műtőt is tönkretette. Összetörött a röntgencső, amely jelentősen hátráltatta a sebesültellátást. Elképzelhető a sterilitás a légópincékben, gyertyafény mellett vaklálva, 65
