Szállási Árpád: Szegényháztól a kórházig – Esztergom egészségügyének története
A 20. század
spanyolnáthajárvány közel annyi emberéletet oltott ki, mint a fegyverek. Az első világháborúban Esztergom is súlyos veszteségeket szenvedett. A trianoni imperialista békediktátum következtében elcsatolták a várost tápláló párkányi járást, a szociális egészségügyi kezdeményezések abbamaradtak, a polgáriasodás elakadt, területben és tekintélyben összezsugorodott az ország. A Bethlen István nevével jelzett konszolidáció első évében, 1921-ben tartották meg szerény keretek közt Gönczy Béla esztergomi működésének negyedszázados jubileumát. A publikálást már nem ambicionálta, egy vidéki főorvosnak nem is az a főfeladata. Nem kis erőfeszítésébe került viszont a kórház renoválása, az ágyak és az orvosok számának szaporítása akkor is, midőn a szegénység és takarékosság „természetes állapottá" kezdett válni. Seyler Emil megürült helyére az esztergomi születésű Huszár Gyula került, a szülészeti osztályt a továbbiakban Hamza József főorvos vezette, aki még a világháború előtt szerezte meg általános orvosi oklevele mellé, a kor szokása szerint a szülész- és sebészmesteri bizonyítványt. A világháború után került Esztergomba Horeczky Géza, a Tüdőgondozó, az O.T.I. és az erdőgazdasági, valamint vadőri állami intézet orvosává. Az O.T.I. hivatala 1939 előtt a mai Várpresszó I. emeletén működött. A Tüdőgondozó először 1928-ban nyílt meg, a mai Irinyi utca bal oldalán levő és azóta már lebontott házsorának egyik épületében. Első vezetője Horeczky Géza belgyógyász főorvos, heti 2x1 órában látta el, mint msáodállású tüdőgyógyász. Öt követte 1934-től szintén másodállásban S. Kovács Mária, rtg.-készüléket először 1938-ban kaptak, de Megyei Tüdőgondozó Intézetté csak 1941-ben minősítették. A kórház bővítésének gondja permanens kérdés maradt, a változó politikai helyzettől függetlenül. Próbáljuk meg képzeletben felvázolni a megépítés utáni kórház alaprajzát. Az épületkomplexus hossztengelye a Bárány utcával (ma Babits Mihály u.) párhuzamosan futott, merőlegesen a Német (ma Petőfi Sándor) utcára. A Német utcai főbejáraton belépve jobboldalt az első épület a kórházi kápolna, az apácanővérek lakásával együtt. Baloldalt „hatósági épület" néven az igazgatói lakás foglalt helyet. Majd beljebb, a Német utcával párhuzamosan, akkor még földszintes frontépület (a mai sebészet) lényegében a mostani rendeltetésének felelt meg. Mögötte a második és kezdettől emeletes keresztépület (a mai belgyógyászat) az „egyéb" betegek részére szolgált. A földszinten főleg belbetegek, az emeleten szülészeti-nőgyógyászát, gyermekgyógyászat és más, nem műtétes betegek kaptak helyet. Mandulaműtétet, noha volt külön gégész, még 1947-ben is a sebészeten végezték el. Visszatérve a kezdeti időkre: a vegyes beteganyagú nagy, emeletes épület mögött egy gazdasági épület zárta a főrészt, de följebb balra volt még egy hullaház, jobbra pedig néhány cellából álló helyiség, az elmebetegek részére. Gönczy igazgatónak egy 1925-ös keltezésű miniszteri beadványában a következőket olvashatjuk: „Már a háború előtt érezte a kórház, hogy befogadó képessége nem elegendő, s a kórházbizottság első ízben már akkor foglalkozott egy ideiglenes érvényű szerződés megszerkesztésével, melyet akkor is az akkori Vöröskereszt-, ma Simor-kórház tulajdonosával a Hercegprímás ö Eminentiájával kívánt megkötni. Ez a tárgyalás már 1914 júniusában ép az előzetes aláírás stádiumába jutott volna, a mikor is a háború kitörése miatt az ügy a napirendről lekerült annál is inkább, mert az egyesítendő kórházak egyikét, a Vöröskereszt kórházat (most Simor-kórház) a Magyar Vöröskereszt Egylet a háború 55
